Shakespeare-t elsősorban drámaíróként tartjuk számon, azonban szonettjei kétségtelenül az angol irodalom egyik legtöbbet olvasott költeményei. Az 1592 és 1598 között íródott 154 szonettjét később egy gyűjteménybe foglalták. 1609. május 20-án Thomas Thorpe jelentette meg először a műveket, a szerző hozzájárulása nélkül, úgynevezett kvartó/negyedrét-kiadásban. A későbbi szerzői dedikációban szereplő ” T.T.” monogram valószínűleg az ő nevét fémjelzi, azonban a „Mr W.H.” ajánlásra vonatkozó rövidítés megfejtésére egyelőre csak találgatások vannak. Az első 126 szonett a fiatal költőnek  a további 28 pedig egy titokzatos hölgynek szólnak.

/Wikipédia/

Könyv lapozva:

http://kowy2002.nhely.hu/?post_type=3d-flip-book&p=990&preview=true

Ha nem szeretsz olvasni:

Végezetül legismertebb:

SHAKESPEARE

SZONETTEK

Fordította: Szabó Lőrinc

 

---

I

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
Hogy így örökké rózsáljon a Szép,
S emlékét, ha hull érettebb virágunk,
Őrizhesse a zsenge ivadék:

De te, saját fényszemed rabja, rőzsét
Lángodra tápnak: önmagad dobod,
Ínségbe fojtva, ami csupa bőség
Mézed ürme, te, önnön gyilkosod.

Te, aki a világ friss dísze vagy
S a víg tavasz előtt még csak herold,
Bimbódba temeted tartalmadat
S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.

Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp
Megeszitek, a sír s te, a világét.

II

Ha homlokod negyven tél ostroma
S szépséged kertjét mély árkok ülik,
Ifjúságod, e most csodált ruha,
Nyűtt rongy lett, mely alig ér valamit:

S ha megkérdik, szépséged hova lett,
Deli napjaid kincse hova halt,
Válasznak saját üreges szemed
Emésztő szégyen lesz s roncs diadal.

Felélt szépséged viszont újra nagy
Érdem lehetne: »Íme, szép fiam
Összegezi s kimenti koromat«,
– Látnánk: tied, ami szép rajta van.

Így újulnál, öregem, és a véred
Melegítene, bár hidegnek érzed.

III

Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,
Most kell mását megszerkesztenie;
Ha most nem újítod, friss dísze elhágy:
Minket csalsz s anya-üdvöt ölsz vele.

Mert hol a szép, ki méhe parlagát
Elzárja férji szántásod előtt?
S a balga férfi, aki önmagát
Imádva, sírba öli a jövőt?

Anyád tükre vagy: édes tavaszát
Láthatja benned; s te is így fogod
Nézni vénséged ablakain át,
Bár ráncosan, mai arany korod.

De ha múlásnak szánod életed,
Halj magad, s képed együtt hal veled.

IV

Tékozló báj, mért pazarlod saját
Gyönyörödre szépséged örökét?
A természet csak kölcsönöket ád,
S mert bőkezű, csak bőkezűt segít.

Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a
Bőséggel, melyet továbbadnod adtak?
Kamattal uzsorás, ekkora
Pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?

Mert magaddal kalmárkodva csupán,
Megcsalod magad felől szép magad;
S ha hív a természet, a sír után
Mily tűrhető számadásod marad?

Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;
Használva: él, és hagyatékod őre.

V

Az órák, melyek halk remekbe fogták
A szép látványt, mit minden szem csodál
Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják
A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

Mert nyarunk a meg-nem-álló idő
Zord télbe hajtja és ott megöli;
Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;
Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!…

Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva
A nyár párlata, folyékony fogoly,
A szépség s a hatása oda volna,
És emléke se maradna sehol.

De jöhet tél: szűrt virágnak csak a
Színe hal el; él édes zamata.

VI

Ne hagyd hát, hogy törölje nyarad a
Rongykezű tél, mielőtt szűrve vagy:
Édesíts egy fiolát, s míg tova
Nem tűnik, rakd át kincsraktáradat.

Nem tiltott ügylet kölcsönadni pénzt
Melyért az adós boldogan fizet;
Nemzz magad helyett új, második Én-t,
Vagy – tízszer jobb! – nemzz egy helyett tizet;

Boldog vagy s tízszer boldogabb leszel,
Ha tízszer visszatükröz tíz tükör;
Mit nyer veled a sír, ha menni kell?
Itt hagy a jövőnek, noha megöl!

Ne makacskodj; túlszép vagy, semhogy a
Sír kincse légy s férgek diadala.

VII

Nézd, mikor emeli égő fejét
Keleten a kegyes fény, a szemek
Feléje fordulnak s a visszatért
Szent felségen hódolva csüggenek;

S mikor, mint erős, érett ifjú, a
Meredek égi ormon halad át,
Még mindig földiek imádata
Figyeli arany zarándoklatát;

De mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
Fáradt szekerén éjnek dől megint,
Alacsony útjára már nem tapad
A régi hűség, s másfelé tekint:

Dél s este közt téged is megtagad
A tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.

VIII

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

IX

Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
Mint árvult ara, gyászol a világ:

A világ lesz az özvegyed, s zokog,
Hogy nem hagytad képed magad után,
Bár mások gyermekéből a halott
Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

Nézd, amit a pazar elszór, helyet
Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
De ha szépség vesz, végleg elveszett:
Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

Nincs szerelem annak szívébe zárva,
Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

X

Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
Csak rombolod a szép épületet,
Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

Óh, változz, s lelkem veled változik!
Szeretetnél szebben lakjék a düh?
Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
Vagy legalább magadhoz jószívű:

Nemzz utódot, szívem is kér, – hadd éljen
Szépséged tovább benned s a tiédben.

XI

Ahogy romlasz, úgy nőssz a tieid
Egyikében attól, amit ma vesztesz;
S mit ifjan adsz, véred friss cseppjeit
Visszakapod, mikor tested öreg lesz.

Így élni szépség, okosság, erő,
Másképp vénség, hülő kor, őrület;
Hinnénk neked, meghalna az idő:
Még hatvan év, s eltűnnénk, emberek.

Kit a Természet nem folytatni gyártott,
Száradjon, vesszen a nyers, durva, torz;
Téged dúsaknál dúsabban megáldott:
Becsüld jótettét, s jóval viszonozd;

Pecsétté vésett s megszabta a munkád:
Üsd le sokszor, s ne hagyd veszni a mintát.

XII

Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, –

Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

XIII

Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
Készülj gyorsan közelgő véged ellen
És add át másnak édes alakod.

Kölcsön-szépséged így lehet örök
Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
Újjászületnél s édes gyönyöröd
Édes sarj nyerné egykor örökül.

Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
Ha hű gond megjavíthatja, mire
Felzúg a tél viharos szele, vagy
A halál örök, fagysivár dühe?

Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad tereád!

XIV

Nem fejtem a csillagok titkait,
De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
Bár nem tudom, mi sors következik,
Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;

S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
A maga dühét, záporát, szelét,
Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
Noha gyakran elém tárja az Ég;

Nekem a te két szemed (ez a két
Állócsillag) adja tudásomat:
Együtt pompázik az igaz s a szép,
Mihelyt kész leszel őrizni magad;

Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
Véged a szép s igaz múlása lesz.

XV

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;

Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, –

A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.

XVI

De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?

Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:

Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.

Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

XVII

Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.

Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.

Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.

De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.

XVIII

Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;

Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.

De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.

Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.

XIX

Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
S falasd a földdel édes fiait,
Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
S ős főnix vére igya lángjaid;

S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:

Ne szántsák kedvesem szép homlokát
Óráid, s ódon pennád rajzai;
Suhanj fölötte érintetlen át:
Szépségminta, mai s mindenkori!

De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
Örökifjan él kedvesem e dalban.

XX

Lánynak festette maga a Teremtés
Arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes
A szíved, de nem férkőzhet a tetszés
Úgy hozzá, mint a nők álnok szívéhez;

Szemed fényesebb, de nem oly csapongó,
S megaranyozza mind, amire nézel;
Színre férfi, de, minden színt bitorló,
Férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.

S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,
Természet-asszony megkívánta formád,
S valamit hozzá toldva tőlem elvett
S az most, számomra, célnélküli korlát.

De ha már nők gyönyörére teremtett,
Használják ők, s legyen enyém szerelmed.

XXI

Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,
Kit festett szépség is dalra tüzel,
Ki kedvesét a mennyel koszorúzza
S minden szépre az övével felel

S büszke hasonlattá szövögeti
Nap s hold díszét, föld s tenger gyöngyeit,
Április első virágát s ami
Ritkát ez a nagy égbolt csak borít.

Igaz szerető, igazat írok,
S higgyétek el, ha emberfia szép,
Hát ő az, noha úgy mégsem ragyog,
Ahogy arany gyertyáival az ég.

Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,
Én nem dicsérlek: nem vagyok kufár.

XXII

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

XXIII

Mint tökéletlen színész a színen,
Ki féltében elrontja szerepét,
Vagy egy vad túlzó, kire féktelen
Dühe visszacsap, mint szívgyöngeség:

Kishitűségből én akként feledtem
Az ős szerelmi szertartásokat
S roskadozni látszik erőm s szerelmem
Saját szerelmem túlsúlya alatt.

Legyen hát e könyv a szónoklatom
S hangos keblem néma hírnöke, – ó,
Jobban vágyik rád, szív és jutalom,
Mint, amely többször s többet kért, a szó.

Tanuld olvasni sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

XXIV

Szemem a festőt játszotta, s szívem
Lapjára karcolta be arcodat;
Ott most testemmel én keretezem,
S a távlat remek művészre mutat,

Mert, hogy hová tett, azt is látni kell
A képpel együtt s a művészen át:
Keblemnek állított boltjába, mely
Szemeiddel ablakozta magát.

Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:
Az enyém rajzolta meg másodat,
S a tiéd szívem ablaka, melyen,
Gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.

De egy varázs nincs meg e bölcs szemekben;
Csak a láthatót festik, szívedet nem.

XXV

Fitogtasson, kit csillaga kegyel,
Közéleti díszt s büszke címeket,
Én, kit a sors ennyire nem emel,
Csöndben élvezem, amit szeretek.

A trónok kegyence csak úgy virul,
Ahogy a napraforgó a napon;
És dölyfe a saját sírjába hull:
Egy ránc, egy intés – és légvára rom.

A sebhelyes, ünnepelt katona
Ezerszer győzhet, s ha egyszer bukik,
Törlik a hír könyvéből és soha
Nem idézik régi érdemeit.

Jobb hát nekem: szeretnek s szeretek:
Nem űzök mást s más nem űz engemet.

XXVI

Szerelmem lordja, kihez érdemed
Jobbágyként köti hódolatomat,
Hozzád küldöm írott hírnökömet;
Hódol csak, és nem szellemet mutat.

Oly nagy hódolat, s ha ily kicsi szellem,
Nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;
De így is hiszek ötletes kegyedben,
Hogy az lelkedből takarót terít rá,

Míg valamely csillag, sorsom vezére,
Kedvező jegyben rám nem mosolyog
S talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,
Hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;
Addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

XXVII

Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:

Ha csak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely, mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új díszt ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.

XXVIII

Hogy legyek hát megint derűs kedély,
Ha az áldott pihenés elkerül?
Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
S napra éj s éjre nappal nehezül?

Mindkettő, bár ellenséges hadak,
Gyötrésemre barátként összefog,
Ez, hajszolva, az meg panaszomat
Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.

Hízelgek a napnak: beragyogod,
Ha felhőfoltos is a végtelenség;
S a fekete éjnek: te csillagok
Nélkül is megaranyozod az estét.

De a nap kínom napról-napra nyújtja
S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

XXIX

Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
Árvultan sírok kivert voltomon,
És zaklatlak, hiába, süket Ég,
S nézem magam és sorsom átkozom,

S irigylem a reménykedőbbeket,
Különbeket és tapsoltabbakat,
Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
S fő-kéjem öröme is szikra csak:

Akkor, magam már-már megvetve, rád
Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
Pacsirta, mely a föld árnyain át
kitör) az ég kapuit zengeti;

Mert édes emléked is annyit ér,
Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

XXX

Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:

És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,

És tűnt bánatok új bánata hasgat
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.

De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

XXXI

Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
És sírbaképzelt sok barátomat.

Szememből a szerelem álma hány
Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
Messze múltban rejt szíved otthona!

Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
Volt kedveseim száz jele díszít,
Amim övék volt, most mind rád maradt;
A sokak kincse már csak a tiéd:

Benned látom szeretett arcukat,
És te (ők mind) mindenem ura vagy.

XXXII

Ha túléled ama boldog napot,
Melyen a bitang halál leterít,
S véletlenül mégegyszer átfutod
Volt híved gyarló és nyers sorait:

Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.

Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: »Íme,
Ha a növő korral nő a barátom,
Drágább kincset szült volna a szíve,
S feszíthetne most rangosabb batáron;

De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
Azért olvasom, s mást a stílusáért.«

XXXIII

Dicső hajnalok csókos úr-szemét
Sok ormon láttam; zöld rét ragyogott
Tűz-arcától; s hogy mint égi vegyész
Sápadt folyókat bearanyozott;

Máskor meg tűrte, hogy rút fellegek
Mocskos rácsa lepje mennyei-szép
Arcát, amely a vesztett föld felett
Dugva lopta nyugatra szégyenét.

Az én napom is, győztes, kora fény,
Így verte, dús tündöklés, homlokom;
De ó! csak egy órára volt enyém,
S álarc rejti most tőlem s köd-plafon.

Szívem mégse veti meg érte: védi
Földi nap foltját, hogy foltos az égi.

XXXIV

Mért bíztattál, hogy szép lesz, derű, fény
A nap, s hogy köpenyem se vigyem?
Mocskos felhő gombolyodott fölém
S rothadt gőz győzött tündökléseden!

Nem elég, hogy áttörd a felleget
Viharvert arcom fölszárítani:
Mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,
De nem tűnnek el undok hegei?

Szégyened nem orvosa bánatomnak!
Bánhatod: csak enyém a veszteség!
Gyenge vigasz a sértő jaja annak,
Akiben a sértés fájdalma ég!

De ah! szerelmed könnye gyöngyözik:
Igazgyönggyel fizeti bűneid!

XXXV

Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
A rózsán, ezüst forrásban iszap;
Nap s hold elé felhő és árny suhan
S rút rák él a bimbó selyme alatt.

Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom
S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

Értelmezem érzékiségedet
(Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
Benne oly polgárháborúban áll,

Hogy kényszerére keserű bajomnak
Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

XXXVI

Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
Noha szerelmünk osztatlanul egy:
Így a sok foltot, mely velem marad,
Viselem majd magam, tenélküled.

Két szívünk közös vágy, de életünkben
Olyan választó bántalom is él,
Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
Egy szép órát veszt a szent szenvedély.

Nem illethet ezután a szavam,
Mert szégyenem megszégyenítene,
S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
Mert megromlik neved becsülete:

Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.

XXXVII

Ahogy rokkant apának öröm ifjú
Tettekben sürgő-forgó gyermeke,
Úgy vigasztalsz, kit balsors s annyi kín sújt,
Engemet, érdem s hűség kincse, te.

Mert akár szépség, akár születés,
Pénz, ész, ez mind, vagy még több, vagy csak egy
A jussod, mint koronás, ősi rész,
Én hozzájuk adom szerelmemet:

Így sors-vert, hitvány s koldus nem vagyok,
Mert ez, ha árny is, oly mivoltot ád,
Hogy bőségedtől bő tápot kapok
S visszfényével is éltet glóriád.

Azt kívánom, mi üdvöd üdve lesz;
Én kívánom; s így üdvöm tízszeres!

XXXVIII

Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya, míg
Lélegzel, te, ki méz-tartalmadat
Öntöd a versembe, túl istenit,
Semhogy felfogja minden buta lap?

Magad műve, ha bennem valami
Számontartásra érdemest találsz;
Ki morcnak ne volnának rímei,
Ha, lobbanó ihlet, te beleszállsz?

Légy a tizedik múzsa, tízszer oly
Dús, mint ama költők-zengte kilenc;
S aki hív, annak, ha rólad dalol,
Örök kort, örök ütemet jelents.

Ha kell daróc versem e kandi kornak,
Fáradjak én, – neked tapsol a holnap.

XXXIX

Hogy hirdessem illendőn érdemed,
Ha jobb részem mindenestől te vagy?
Hogy élvezzem az öndicséretet?
S mi nem az, zengve benned magamat?

Már ezért is éljünk külön megint,
S szerelmünk hagyja el az egy nevét,
Hogy megadhassam, így, elválva, mind,
Ami jussod, ami csak a tiéd.

Ó, különlét, mily kín volnál, ha nem
Lenne e rossz válás jó alkalom
Merengeni, hosszan, szerelmesen,
(Ó, édes fátyol időn s agyamon!)

S ha nem tanítnál kettőt látni egyben,
Itt dicsérve őt, aki messze innen.

XL

Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:
Amid már volt, ahhoz mit adnak ők?
Több szív, amely hű szív volna, szívem, nincs:
Enyém tied volt már e több előtt!

Ha kedvesem kedvemért akarod,
Nem hibáztatlak: szerelmemet éled;
De nem tetszik, ha magadat csalod,
S mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.

Elnézem rablásod, szép tolvajom,
Bár viszed minden szegénységemet;
De, tudja a szív, nagyobb fájdalom
A szív sebe, mint a nyílt gyűlölet.

Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,
Kínozz, ölj, ellenségek nem leszünk.

XLI

Kecses bűneid, mikre a szabadság,
Ha szíved elhagy néha, rákapat,
Szép éveid illő ékeit adják.
Hisz kísértés követ, bármerre vagy.

Kedves vagy, így tehát megnyerhető,
Szép vagy, tehát ostromok ingere;
S van-e, kit nő szült, s ki, ha vívja nő,
Fut, morcosan, hogy ne bukjék vele?

Ó, jaj! kerülted volna házamat,
Szidva szépségedet s kóbor kéjedet,
Mely odavitt, hol egy vad pillanat
Két hűséget szegni kényszerített:

A lányét, ki szépségedért elárult,
A tiédet, mert szépséged vele csábult.

XLII

Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom,
Pedig megmondhatom, nagyon szerettem;
Hogy te övé, az a fő-bánatom,
Az szúrt sokkal mélyebbre a szívemben.

Drága kínzóim, eképp mentegetlek: –
Te szereted, tudván, szeretem én is;
S a lány szintúgy csak kedvemért gyötör meg,
Barátom csókját tűrve, mely enyém is.

Elvesztlek? A nő kapja veszteségem.
Őt vesztettem? Barátom lelte meg!
Egymást nyerik, ha pusztul dupla tétem,
S ők értem rakják rám keresztemet:

De ez gyönyör: barátom velem egy;
Bús kéj! a lány így csak engem szeret.

XLIII

Lecsukva lát legjobban a szemem,
Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
De ha álmodom, terajtad pihen,
És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
Árny-képed, a még jobban ragyogó,
Ha másod csukott szemnek így tüzel!

Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
Nappal látva tégedet, ha halott
Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
Szép, vértelen képed így átlobog?

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

XLIV

Ne volna testem nehéz hús, de szellem,
Nem bénítana irigy messzeség,
Mert, a teret legyőzve, mérhetetlen
Végekről rögtön hozzád szállanék.

Mindegy volna holléted távola,
S hogy a föld szélén állok: oly hamar
Pattan vizen s szárazon által a
Gyors gondolat, s ott van, ahol akar.

Öl elgondolni, hogy, mint gondolat,
Nem ugrom hozzád mérföldeken át,
De, túl sok sár s víz keveréke, csak
Sírok, s várom az idő vigaszát;

Nehéz könnyet, mást nem adhat e két
Lassú elem, közös kínja jelét.

XLV

Két társuk, tisztító tűz s lenge lég,
Veled időzik, akárhol vagyok;
Ez gondolatom, abban vágyam ég,
S e két itt-ott-szárny villámként suhog.

Mert ha elment e két gyorsabb elem
Hozzád, gyöngéd, szerelmi hírnökül,
A kettővel négy-gyúrta életem
Bánattól nyomva halálba merül;

Míg csak meg nem gyógyítja keverék
Életem a megtért két gyors futár;
Épp most jönnek vissza, s mondják, de szép,
De viruló vagy, derű és sugár;

Örömhír ez; de üdvöm ellobog:
Visszaküldöm őket, és búsulok.

XLVI

Gyilkos csatát vív szemem és szívem:
Hogy osszák meg látásod birtokát?
Szívemet képedtől tiltja a szem
S ez vitatja amannak jogát:

Úgy tudja, hogy ő őrzi alakod
(Kristály-szem sose-járta rejtekén),
Míg a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy
Te csak őbenne élsz, szép tünemény.

A pörben ítélni gondolatok
Esküdtszéke, a szív jobbágyai,
Ült össze, s az végre döntést hozott,
Hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,

Eképp: szememé külsőd, azt szeresse,
S szívem joga szíved belső szerelme.

XLVII

Frigy köti szememet-szívemet,
S most egymást segítik hűségesen;
Ha éhes szemem arcodért eped,
Vagy sóhajoktól fuldoklik szívem,

Képeddel a szem festett lakomát
Ad a szívnek, kit vendégségbe hív;
S máskor társának a másik barát
Küldi szerelmes gondolatait:

Így vágyam vagy képmásod idevon,
Légy messze bár, mindig itt a helyed;
Nem juthatsz túl gondolataimon,
S én velük vagyok, ők meg teveled;

S ha alszanak, fölkölti arcod éke
Szívemet szívem s szemem örömére.

XLVIII

Mily gonddal zárta, útra kelve, hű
Reteszek alá minden holmimat:
Hasznom ne használja tolvajkezű
Hamisság, de védje biztos lakat!

De téged, aki legfőbb bánatom,
Egyetlen gondom, kincsem java vagy,
Vigasz, ki mellett a gyöngy szürke lom,
Rongy zsiványok kezére hagytalak.

Semmi szekrénybe nem zártalak el,
Csak ahol nem vagy, bár úgy érzem, ott vagy,
Keblem gyöngéd rejtekébe, amely,
Hogy jöjj-menj, békén nyitódhat-csukódhat;

S félek, onnan is kilopnak: ily ár
Még a hűségből is tolvajt csinál.

XLIX

A jövő ellen, ha jön oly jövő,
Hogy hibáimtól arcod komorul,
S szerelmed, fukarkodva, kitűnő
Szempontok szerint számolni tanul;

A jövő ellen, ha mégy, idegen,
S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,
S hagyva múltját, benned a szerelem
Érett kimértséggé komolyodik;

E jövő ellen sáncot verek és
Értékem tudatába költözöm,
S magam fogok magamra kezet és
A te jogodat védi majd pöröm:

Szigorú jog, koldust, elhagynod engem,
Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.

L

De nehezen haladok utamon,
Tudva, hogy a célban, ha ott leszek,
Gúnyosan mondja majd a nyugalom:
»Ennyi mérföldre van a kedvesed!«

Csügged kínomtól és csak vánszorog
Az állat, mely visz; a bú nagy teher!
Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy
Nem siet ura, hisz tőled megy el.

Sarkantyút mérgem hasztalan merít
Oldalába, hogy kibuggyan a vér,
Válasza engem, ha nyög s fölnyerít,
Jobban sért, mint őt az éles acél;

Mert hangjára folyton agyamba döbben:
Elöl bánatom van, s üdvöm mögöttem.

LI

Így mentheti szívem rossz lovamat
Lassú bűnéért, ha tőled igyekszem:
Mért száguldjon onnan, ahol te vagy?
Majd visszafelé! addig mért siessen?

De, ó, mi menti akkor majd szegényt, ha
Kellő gyorsan semmi iram se száll,
Ha sarkantyúznám a szelet is, és a
Szárnyas viharra azt mondom, hogy áll?

Vágyammal nem lesz versenyezni ló:
A vágy, a legteljesebb szerelem
Nyerít majd, nem rest hús, de vágtató:
S a paripát így menti a szívem:

Minthogy tőled kelletlen baktatott csak,
Száguldok majd én feléd – ő kocoghat.

LII

Úgy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.

Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

LIII

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg,
Millió idegen kép vesz körül?
Mindennek van, mindennek, árnya, egy,
S te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedül.

Írd le Adonist, s ha a kép remek,
Koldus másod születik meg vele;
Rakd Helénára száz varázs-szered,
S téged fest újjá Graecia dísze;

Dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek,
Ez szépségedet mutatja nekünk,
Az mint gazdag jóságod jelenik meg,
S mindenben áldott mintádra ismerünk.

Társ vagy valahogy minden testi szépben,
De senkivel, senki veled, hűségben.

LIV

Ó, mennyire megszépíti a szépet
Az édes dísz, hogy nemes, igazi!
A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes
Illattól, amely körüllebegi.

A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik,
Mint a fajrózsák párfőmös zománca,
S nyáron, ha a bimbók álarca nyílik,
Épp oly tüskén épp oly kacér a tánca.

De mert kincse csak tűnő tarkaság,
Csak él, s hervad, nem nézi senki sem,
S magába hal. Más az édes virág:
Édes párlatba hal át édesen:

S így illatozik majd, gyönyörű gyermek,
Ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.

LV

Márvány s királyi arany oszlopok
Nem élik túl hatalmas versemet;
Tündöklőbb őreid e verssorok,
Mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor
És gyökerestől szaggat házakat
S Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol:
Emléked örök híradás marad.

Büszkén haladsz át halálon, irigy
Feledésen; babérod üdezöld:
Rajtad minden jövendők szeme, míg
Végítéletre nem kopik a Föld.

Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt,
Versem és a szeretők szeme éltet.

LVI

Újítsd erődet, édes szerelem;
Ne mondják: élet tompább, mint az éhség,
Melynek, bár ma torkig lakva pihen,
Étvágya holnap újra feni kését.

Tégy így te is; és ha éhes szemed
Ma gyönyörök el is nehezítették,
Holnap nézz újra: így nem öli meg
Szellemed az örök túltelítettség.

E bús időköz legyen óceán két
Part közt, ahová folyton kiszalad
Két szerető, s a másik visszatértét
Látva mindegyik egyre boldogabb.

Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,
Háromszor oly szép utána a nyár.

LVII

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

A világhosszú időt se szidom,
Fenség, folyton az órát lesve érted,
S felejtem, bár keserű volt nagyon,
Hogy szolgád egykor távozásra kérted.

Kérdezni sem merem féltékenyen:
Hol jársz s miért? Semmit se gondolok,
Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem,
Hogy akikkel vagy, milyen boldogok.

Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel
Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

LVIII

Ments isten, ki raboddá tett, hogy én
Gyönyöreid ellenőre legyek,
Vagy csak féke óráiknak: szegény
Vazallus, tisztelem önkényedet!

Ó (azt lesve csak, hogy ints), hadd viseljem
Szabadságod börtönös távolát;
Mindent tűr kínhoz idomult türelmem:
Sérelmeimért nem ér semmi vád.

Légy, ahol tetszik; pátensed szilárd
Joga, hogy te oszd be napjaidat;
Tégy, amit akarsz, hatalmadban áll,
Hogy magadnak ártva, fölmentsd magad.

Nekem várnom kell, bár pokol kínoz,
S nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

LIX

Ha nincsen új s mind volt már, ami van
De rászedi agyunk a képzelet,
Mely folyton újra tör, hogy kínosan
Megszülje a már megszült gyermeket!

Ó, forgathatnák csak vissza előttem
A Nap körútját ötszázszor az évek,
Hogy viszontlássalak egy régi könyvben,
Melyben először lett betű a lélek!

Csak látnám, hogy állt tűnt korok előtt
Szép alakod csodás épülete;
Hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők;
S a körforgás mindig ugyanaz-e!

Ó, az biztos: aki akkor írt igaz dalt,
Himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

LX

Mint a kavicsos part felé a hullám,
Úgy futnak a halálba perceink,
És előde helyére benyomulván
Küzdelmes láncban mind előre ring.

Az élő mag fürdik a fényözönben
Nő, megérik, de alig volt dicső,
Sanda sötét tör glóriája ellen
S amit adott, megrontja az Idő:

Lemarja friss hamvadat, ifjúság,
S ráncokat vés a szépség homlokára,
Habzsolja létünk kincsét, legjavát,
S nincs amire le ne csapna kaszája.

De bárhogy dúl is vérengző keze,
Dalomban te mindig dacolsz vele.

LXI

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?

Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?

Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.

Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túlközel.

LXII

Az önzés bűne szállta meg szemem,
Testem-lelkem az járja át meg át,
S erre a bűnre gyógyszer nem terem,
Úgy a szívembe vette már magát.

Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
És nincs hűség igazabb és nagyobb;
Saját bírám, én döntöm el, mit érek:
Mindenkinél mindenben több vagyok.

De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
Arcomba ráncot vénség sava rág,
Egész másra tanít az önimádat,
De így csak bűn volna a butaság.

Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.

LXIII

Az lesz majd szerelmem, ami ma én,
Irigy idő roncsa, nyűtt szemete,
Ha vére szárad, s arcára kemény
Ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele

Elérte már a Kor meredek éjét,
S mind a báj, amin ma uralkodik,
Tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,
Tovalopva tavasza kincseit.

Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája
Élét csorbítva, hogy valamiképp
Szerelmem szép varázsát ki ne vágja
Az emlékből, ha már az életét,

Szépségét őrzik e sötét betűk,
S ő megosztja örökzöld életük.

LXIV

Látván az Idő, zord kéz, hogy töröl
S temet múlt kort s dús-büszke díszt, mely élt;
S dicső tornyokat néha hogy letör,
S hogy percnyi düh rabja az örök érc;

Látván, az éhes óceán hogy önt
Végig a parti királyságokon,
S szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,
Mert rommal nő a tár s tárral a rom;

Látván a lét cseretüneteit,
Vagy magát a dúlt létet romlani,
Rájöttem, e sok roncs mire tanít:
Jön az Idő s szerelmem elviszi.

Fél-halál ez a gondolat, s a kincset
Siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

LXV

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás töri le,
Ily dühvel hogyan birkózhatna meg
A szépség halk, sziromnyi ereje?

Ó, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy
S málik a zúzhatatlan sziklaszál?

Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?

Egy se!… vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.

LXVI

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

LXVII

Ah, mért most él ő, e ragályban, itt,
Létével mentve a gazt, a pogányt,
Míg általa a bűn emelkedik
S társaságával díszíti magát?!

Tolvaj ecsetnek adjanak csinált
Látszatot arca élő színei?
Szegény szépség mit keres imitált
Árny-rózsát, ha az övé igazi?

Mért most? Itt a természet csődje: fürge
Erein nem süt át, hisz pang, a vér;
Egész kincstára ő: sokakra büszke,
De ma csak az ő betétjein él.

Őrzi is! Kincsként mutogatja őt:
Mily dús volt e nyomorult vég előtt!

LXVIII

Így arca tűnt napok rajza, mikor
Úgy élt és halt a szép, mint a virág;
Mikor fattyú dísz még nem volt sehol,
Vagy nem lakhatta élők homlokát;

Mikor halottak arany fürtjeit,
Sírok jogát, kéz nem gyapjazta le,
Hogy második főn éljék második
Életüket, mint mások öröme.

Benne ama szent antik kor virul,
Mely cicomátlan volt, igazi, hű,
Mely nyárért más zöldjéhez sose nyúlt,
S nem régi dísztől új és gyönyörű;

Őrzi is a természet, mintaképp:
»Nézd, korcs Művészet, mi a régi Szép!«

LXIX

Azon, mit rajtad földi szem elér,
Nem javíthat szívbeli gondolat;
A nyelv (a lelkek hangja) csak dicsér,
Mondván, bár ellenség, színigazat.

A külső dics külsődre korona;
De mind, aki így elismert, szavát
Másképp forgatva, elferdíti, ha
Beléd a szemeknél mélyebbre lát:

Lelked szépségét lesi, s ahogy a
Tettek mérlegén szállsz alább s alább,
Szeme nyájas bár, rút gondolata
Buja gyom-szaggal övez, szép virág:

S hogy színre s illatra egy nem lehetsz,
Azért van, mert elközönségesedsz.

LXX

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,
A vád mindig a nemest kezdi ki;
Gyanú a szépség ornámense, a
Varjú, mely az ég fényét keresi.

Légy jó, s ha a kor körülhízeleg,
A rágalom is csak emelni fog;
Mert az üszök bűn szűz bimbót szeret
És folttalan derű a tavaszod.

Túl vagy az ifjúság csapdáin: a
Harc elkerült, vagy győzted rohamát,
Dicsfényed mégsem dicsfény annyira,
Hogy az irigység ne nőjjön tovább:

Ne érne vád, egymagad már szívek
Országait szerezted volna meg.

LXXI

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
Csak míg hallod a zord harang szavát,
Mely széthírleli, hogy e rút világból
Legrútabb férgek közé szöktem át;

Sőt, ha versem olvasod, ne idézd
Írója kezét: szívem úgy szeret,
Hogy édes agyadnak a feledést
Kívánja sajgó emlékem helyett.

Vagy ha (mégis) látod írásomat,
Mikor engem a föld már elkever,
Ne mond ki szegény nevemet se: hadd
Haljon szerelmed halálommal el;

Mert a bölcs világ átlát szíveden,
S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.

LXXII

Hogy a világ ne kérdje szüntelen:
Mi érdemem volt arra, hogy szeress
Még holtan is, felejts el, kedvesem,
Hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.

Hogy kegyes hazugsággal valamit
Emelj, azt kéne, hogy tetézve rakd
Rám, halottra, a kevés díszt, amit
A fukar igazság önként megad.

Hogy ne lássék hamisnak hű szíved
Amiatt, hogy szeretve túldicsér,
Földeljék el velem a nevemet,
S akkor szégyen egyikünket sem ér.

Mert szégyen rám, amit versbe szedek,
S rád, hogy silány művemet is szereted.

LXXIII

Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

LXXIV

De légy nyugodt: ha az a zord parancs
Engem könyörtelenül sírba ránt,
Ebben a könyvben lesz még némi rang,
És veled marad emlékem gyanánt.

Ha ezt átnézed, leglelkemet, a
Neked szentelt részemet nézed át.
A por csak a port kapja (hisz joga);
Jobb része szellem s az tiéd tovább:

Így hát, ha testem vész, te csak nyüvek
Koncát veszted, az élet seprűjét,
Egy cenk tőr gyáva prédáját – minek
Emlékeznél rá? -: túlhitvány szemét!

A mű kincse: amit tartalma ad,
És az ez itt, s ez teveled marad.

LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

LXXVI

Új dísztől dalom mért oly tar? Dicső
Hangszerelés mért nincs, s gyors csere, benne?
Mér nem sandítok, ahogy az idő,
Új módszerekre, ritka ötvözetre?

S ötletem mindig a tegnapival
Födve, miért ismétlek egyre csak,
Hisz minden szó szinte nevemre vall,
Mutatva, honnan s hogy jött, az utat?

Ó, drágám, én mindig rólad írok,
Versem ti vagytok, te s a szerelem;
Még jó, ha vén szókra új mezt húzok,
A már adottat adva szüntelen:

Mert ahogy a nap régi s új naponta,
Szerelmem, amit mondott újra mondja.

LXXVII

A tükör int: szépséged színe vesz,
Az óra: drága perced elsuhan,
De e fehér könyv elméd őre lesz
S lapjaidnak ily tanulsága van:

A tükör sok mély ráncában szemed
Ásító sírok seregére lát
S órád árny-keze jelzi, hogy siet
A tolvaj perc az öröklétbe át.

Amit nem tud megőrizni agyad,
Bízd ez üres lapokra s egykor itt
Úgy látod viszont a fiaidat,
Mint szellemed új ismerőseit.

Tégy így, és ha felütöd lapjait,
Nyersz vele és könyved gazdagodik.

LXXVIII

Múzsámul annyit invokáltalak
És erőd oly szépen megsegített,
Hogy utánoznak, s védelmed alatt
Más pennák is ontják verseiket.

Szemed, melytől a néma dalra kap
S égbe röppen a tunya butaság,
A tanult szárnynak újabb tollakat
S a bájnak kétszeres fenséget ád.

De legbüszkébb az én munkámra légy,
Mert te nemzetted s tőled születik;
Stílusban javítod csak más művét
És éked művészetet ékesít.

Míg nekem mim vagy? Művészetem álma,
Nehéz agyam égjáró tudománya.

LXXIX

Míg más, hogy segítsd, nem fordult feléd,
Verseimé volt minden gráciád,
De romlik édes zeném, s most helyét
Beteg múzsám másnak engedi át.

Tudom, szívem méltóbb munkára vár
S tollra édes tartalmad; de mikor
Költőd rólad valamit kitalál,
Csak rád költi, amit tőled rabol.

Erényt említ; s honnan lopta szavát?
Magatartásodtól! Szépséget ad;
S arcodon lelte: bármit mond reád,
A dicséret élő lelke te vagy.

Ne köszöngesd hát, amit emleget,
Hisz bármit nyújt, te magad fizeted.

LXXX

Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok,
Hogy egy jobb szellem használja neved
S úgy magasztal teljes hatalma, hogy
Glóriáddal elnémít engemet:

De mert értéked (roppant óceán)
Hord vitorlát, sok délceget s kicsit,
Friss sajkám, bár az övéhez silány,
Ím nyílt tengeredre merészkedik.

Legcsekélyebb segítség fölkap engem,
Míg hangtalan mélységed szántja ő;
Vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,
S ő büszke alkotmány, nagy és dicső.

Így, ha győz, s engem szirtek összetörnek,
Legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.

LXXXI

Akár én írom fejfádat, akár
Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,
Emléked innen nem vész soha már,
Bár nekem minden ízem elfelejtik.

Neved mostantól örökéletű,
De ha én halok, végleg meghalok;
A sír, mely nekem juthat, egyszerű:
Tied emberi szemekben ragyog.

Szerető versem lesz emlékműved:
Folyton olvas a jövendő szeme
S jövő nyelvek ismétlik létedet,
Ha elhalt már a ma lélegzete.

Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
Ott, ahol legjobban él s lehel az élet.

LXXXII

Úgy van, nem vagy Múzsám arája: olvasd
Hát bátran az ajánló szavakat,
Melyekkel a költőid udvarolnak,
Szép tárgy, ki minden könyv áldása vagy.

Tudásban szép, akár arc-színre – ha
Dicséretnek az én szómat kevesled,
Friss veretül magadra ebben a
Haladó korban új díszt kell keresned.

Keress is, drágám. De ha gyönyörű
Stíljük túlélés fényét veti rád,
Igaz-szép, lásd meg, igaz-egyszerű
Szóval mit tudott az igaz barát;

S hogy dús ecsetük nem illik, csak a
Vértelen archoz; tenálad: hiba.

LXXXIII

Sohase láttam, hogy festékre van
Szükséged, s így nem is festettelek;
Úgy tudtam (véltem tudni), magasan
Állsz egy költő szűk adója felett:

Bóbiskoltam hát a dicséretedben,
Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad,
Tollával mily gyönge a mai szellem,
Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.

Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,
Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,
Mert mások, éltetve, ölték a szépet,
Mikor én, tétlen, hallgattam csupán.

Több élet él szép szemed fél egében,
Mint amennyi két költőd énekében.

LXXXIV

Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál
A gazdag bóknál, hogy te csak te vagy?
Annyi kincsre hol és kiben akadnál,
Hogy versenyre hívd benne másodat?

Kór ínség lakja a pennát, amely
Semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát,
De aki rólad csak azt mondja el,
Hogy te te vagy, már örök glóriát ád.

Másolja csak, mi beléd íratott,
S ne rontsa meg természetes derűd:
Szellemét oly képmás hirdeti, hogy
Ámulat lesz stílusa mindenütt.

Te szép áldásod átokkal tetézed:
Dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!

LXXXV

Múzsám némultan vonul vissza, míg
Magasztalásod, gazdag hódolat,
Arany tollal tárolja betűit:
Kilenc Múzsa csiszolja szavukat.

Más jó szókat ír, én jót gondolok,
S – bamba sekrestyés – Ámen-t zendítek
Minden himnusznál, mellyel hivatott
Elmék műgondja áldja nevedet.

Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér,
S szívem minden ünneplést megtetőz,
De csak lelkemben, amely érted él
S (bár szóban lassú) mindenkit előz.

Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem,
Nekem igaz, gondolathalk beszédem.

LXXXVI

Az ő vitorlaröptű dala tette,
Mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant,
Hogy ért eszmémnek, agyamba temetve,
Sírja lett az öl, amelyben fogant?

Szellem némít, melynek szellemek
Súgtak emberfelettit írni? Nem,
Sem ő, sem a cinkos éji sereg
Nem döbbentette vissza énekem:

Sem ő, sem a nyájas, baráti szellem,
mely éjjel ál-tudással csalja meg,
Nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem,
Nem tőlük félve lettem én beteg:

Hogy verse oly visszhangot vert szívedben,
Az halkított, az némított el engem.

LXXXVII

Ég veled, te, túldrága, hogy enyém légy,
Eléggé tudod magad is, mit érsz;
Kincslajstromod bontja lelkünk kötését,
Ami jogom volt rád, mind véget ért.

Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp;
S mi érdemem mérte föl szíved árát?
Nem ok szülötte volt e szép ajándék,
És így hitellevelem visszaszáll rád.

Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és
Akinek engem, rosszul – túl! – becsültél:
Juttatásod – alapja félreértés! –
Újra tied, most, hogy jobban ítéltél.

Éltem birtokod bűvölő hitében,
Király álmomban, sehogysem az ébren.

LXXXVIII

Ha kedved jön lenézni, s megvetés
Szeme elé hurcolod érdemem,
Melletted küzdök, magam ellen, és
Vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:

Én ismerem legfőbb gyöngéimet
S egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,
Hogy foltjaim is téged mentsenek
S engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.

S jól járok e döntéssel, mert feléd
Hajlítva teljes, szerelmes szívem,
Vállalt gyalázatom kész nyereség:
Ha neked haszon, kétszer az nekem.

Úgy szeretek, úgy csak javadra élek,
Hogy minden rosszat elvállalok érted.

LXXXIX

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
S a sértés rögtön menti rab eszem;
Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
Érveid ellen nem védekezem.

Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt
A változás ürügye (kedvesem),
Mint ahogy én sújtom magam! Kívánd,
S nem ismerlek meg, s leszek idegen:

Nem kísérem útjaid, ajakam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.

Harcot fogadok érted magam ellen,
Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

XC

Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most;
Most, hogy a világ a munkámba köt;
Balsors cinkosa, fejem ma taposd,
S ne jövendő hóhéraim között:

Lebírt fájdalom hátvédje, az élre
Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
Ne hozz esős reggelt viharos éjre,
Halasztva a tervelt megrohanást.

Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
Már végzett a sok kis keserűség;
Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr,
A balszerencse legvadabb dühét;

És sok más kín, mely ma vigasztalannak,
Vesztésed mellett majd nem látszik annak.

XCI

Ennek gőgje a rang, annak az ész,
Soknak erős teste, vagy birtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű és
S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben

Másoknak agár, sólyom, paripa;
A lélek legjobban gyönyörködik;
De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
Mindent egyetlen fő-jóvá javít:

Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Sólymoknál és lovaknál többet ér:
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;

Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.

XCII

De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt:
Míg élek, biztos birtokom maradsz;
Szerelmeddel életem is kialszik,
Hisz szerelmednek ez függvénye csak.

Így aztán nem ijeszt a legnagyobb rossz,
Hisz végez velem bármelyik kicsi.
Úgy látom, új helyzetem több mosolyt hoz,
Mint szeszélyed rabja, az eddigi:

Nem gyötörhetsz, ingatag tünemény,
Dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam;
Ó, mily boldog jövő tárul elém:
Boldog teveled, boldog a halálban!

De mi oly szent-szép, hogy foltot ne félne?
Megcsalhatsz úgy is, hogy nem veszem észre.

XCIII

Úgy fogok élni, hűnek tartva téged,
Mint rászedett férj: így szerelmes arcod,
Noha változtál, megjátssza hűséged:
Szemed rajtam csügg, míg szíved csatangol.

Tekintetedbe nem fér gyűlölet,
Így abból nem tudom meg árulásod;
Sok szem körül elmondják a szívek
Álnokságát a mord vagy sunyi ráncok:

De te úgy gyúrattál, hogy arcodat
Ne lakja más, csak édes szerelem,
S bármit tesz benned szív vagy gondolat,
Szemed szava csak édesség legyen.

Éva almája leszel. Gyönyörűség,
Ha külsőd nem tölti mézízű hűség.

XCIV

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérhetetlen és lassú marad,

Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.

A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:

Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.

XCV

Mily édes báj a szégyen, ha tiéd,
Mely, mint illatos rózsát az üszök,
Szennyezi bimbós neved gyönyörét!
Ó, milyen mézbe mártod a bűnöd!

A locska nyelv, mely mindenütt kísér
(S pajzánkodik mulatságaidon),
Csak úgy gyalázhat, hogy közben dicsér:
Nevedtől szentség lesz a rágalom.

Ó, micsoda boldog székhelyre lelt
A bűn, amely épp tebenned lakik,
Hol minden foltot szépség fátyla rejt.
S mind, mit szem láthat, szépül s elvakít!

Vigyázz (drága szív), félj e nagy sikertől,
Csorbul rossz a legélesebb tőr.

XCVI

Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmű vagy!
Az véd: Kecsed a könnyed ifjúság!
De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy:
Báj lesz a hiba, ha a te hibád.

Mint trónoló királynő ujjain
Hitvány kövek is gyémántként igéznek,
Amit szem benned rossznak látna, szín-
Igazként igazolhat az ítélet.

A bősz farkas hány bárányt csalna meg,
Ha bárányként forgathatná szemét,
Hány imádó követne tégedet,
Ha erőd s pompád mind kifejtenéd!

Nem, nem, ne tedd, mert szívem úgy szeret,
Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.

XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegye méhe a holt férj magzatát:

E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;

Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

XCVIII

Távol telt tőled tavaszom, midőn
A pettyekkel tündöklő Április
Ifjúságot lehelt szét a mezőn,
Hogy táncolt még a vén Szaturnusz is.

De sem a víg madárfütty, sem a tarka
És jószagú ezerféle virág
Nem vett bizony rá semmi nyári dalra
S szedetlen maradt a sok büszke ág.

Nem csodáltam a hó-liliomot
S a rózsa szirmán a mély karmazsint;
Drágák voltak, édesek, gazdagok,
Örök mintád utánzatai mind.

Nélküled mégis tél volt mindenütt:
Mint árnyaddal játszottam velük.

XCIX

Így szidtam a túlbuzgó ibolyát:
ȃdes tolvaj, hol csented illatod?
Az Ő ajkáról! Büszke bíborát
Lágy arcod színe az Ő ellopott
Véréből, de túlmohón itta át!«…

Kezed zsákmánya volt a liliomnak,
Hajad a majorán bimbaja lett;
A riadt rózsák tüskéken szorongtak,
Ez szégyenpír, az fehér rémület:

Egy harmadik, se piros, se fehér,
Kettős rabló volt, s leheletedé,
De, büntetésül, bármilyen kevély,
Hernyótól lankad most sírja felé.

Más virágot is láttam, volt elég:
Mind tőled lopta mézét vagy színét!

C

Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká
Felejti azt, aki minden erőd?
Szent dühöd méltatlanra száll alá,
S te fakulsz, hogy a hitvány fénybe sződd?

Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy
Zengj, és pótold sok mulasztásodat,
Zengj a fülnek, mely becsüli dalod
S tolladnak tárgyat és szellemet ad.

Föl, rest Múzsa, légy a szép arc bírája:
Látsz kedvesemén akár egy redőt?
S ha látsz, légy a hanyatlás szatírája
S gúnyolj mindenütt roncsot és Időt.

Tedd híressé őt, mielőtt levágja
Az idő görbe kése és kaszája.

CI

Renyhe Múzsa, hogy pótlod a mulasztást,
Fested-e már az Igazat a Szépben?
Kedvesemé a Szépség s az Igazság;
Ahogy te is: rangodra ez az érdem.

Felelj, Múzsa! Vagy – mondod – színigaznak
Nem kell színezés, mert színével egy?
A szép nem ón műve, de igaz alkat,
S legjobb a legjobb, ha nem kevered?

Mert nem szorul rád, maradj néma? – Ne
Mentsd így csönded; hisz neked van erőd,
Hogy aranyos sírt túléless vele
És őt ragyogtasd minden kor előtt!

Múzsa, tedd tiszted: megtanít e penna,
Hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.

CII

Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt;
Csak modora változott, ő soha;
Árú az érzés, melynek nagy becsét
Folyton zengi tulajdonosa.

Új volt szerelmünk, s még csak tavaszán,
Hogy annyit köszöntötte a dalom:
Így csattog nyárelőn a csalogány
S elhallgat az érettebb napokon;

Nem mintha nem volna oly szép a nyár,
Mint mikor a gyászdalt leste az éj,
De vad zenéje kertünk terhe már
S mézét veszti a túlgyakori kéj.

Kihagyok hát, mint a fülemile:
Fél dalom, hogy fárasztalak vele.

CIII

Ah! be hitvány, amit Múzsám elér,
Hogy, mikor ily cél hívja rímeit,
A puszta tárgy magában többet ér,
Mint ha dicséretembe öltözik!

Ne szidj, hogy a toll áll költőd kezében!
Nézz tükrödbe, s amely megjelenik,
Az arc legyőzi lankadt leleményem
S fakó versemmel csak megszégyenít.

Nem volna bűn, emelni vágyva, csak
Rontani szépségét a tartalomnak?
Hisz kimeríti minden vágyamat,
Hogy, szépség, s szellem, neked udvaroljanak,

S versemnél mégis sokkal többet érsz el,
Kedves, ha pusztán a tükrödbe nézel.

CIV

Nem öregedsz szememben, szép barátom:
Amilyennek először láttalak,
Ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
Három tél szórt le három dús nyarat,

Három szép tavaszt kevert sárga őszbe
A gyors idő, balzsamos április,
Háromszor lett vad, júniusi hő, s te
Ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.

Pedig suhan a szépség, észrevétlen,
Ahogy óralapon a mutató:
Arcod színe is, mely látszatra tétlen,
Illan, s talán az én szemem csaló.

Ezt félve, halld, jövendő távola:
Előtted meghalt a szépség nyara!

CV

Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás
S ne mutasd bálványnak kedvesemet,
Noha dalom s himnuszom sose más:
Róla, neki, mindig s örökre egy.

Jó ma szerelmem, holnap újra jó,
Állhatatosság, csodásan szilárd;
Ez versem korlátja is, ez a szó:
Egyet fejez ki s minden mást kizár.

Szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem,
Szép, jó s igaz: ezer a változat;
Szócserékben merül ki leleményem,
Három tárgy egyben: be szent cél, be nagy!

Szép, jó s igaz élt, már, külön, gyakorta;
Soha, mint most, hármasban egybeforrva.

CVI

Ha nézem a múlt krónikáiban
Drága hősök s holt dámák képeit
S hogy a szép, ó rím szépségittasan
Gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:

Az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc
E dús tárlata mind arra mutat,
Hogy antik toll oly szépet akart
Festeni, mint amilyen ma te vagy.

Korunkról jósolt tehát toll s ecset
S rólad, te, előzetes látomás,
És mert csak sejtő szem idézhetett,
Dicsőítésed nem teljes varázs.

És mi, kiknek megadatott élni?
Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.

CVII

Se saját rémem, sem a nagy világ
Jós lelke, mely a jövőt kémleli,
Nem jelzi szerelmem lejáratát,
Mint büntetést, mit törvény szabna ki.

A földi Hold megélte elfogyását,
S nevetnek már a búsult augurok;
Mi kétes volt, erői koronázzák,
S a béke örök pálmaként ragyog.

Most, hogy balzsamot permetez a kor,
Frissül szerelmem, s hátrál a Halál:
Bamba s néma hordákra rátipor,
De szegény rímem győzve ellenáll,

S akkor is őrzi emléked, mikor
Érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.

CVIII

Van új az agyban, amit toll leírhat
S mintádra nem formált hű szellemem?
Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
Benned a kincs s bennem a szerelem?

Nincs, édes fiú; ahogy a pap misézik,
Mondom mégis az örök szöveget:
Én s te: nem látom réginek a régit:
Mint először volt, oly szent szép neved.

Friss díszében az örök szerelem
Nem méri az évek súlyát, porát,
Nem hisz az arc sorsos redőiben
S ifjú apródnak tudja vén korát.

Mert vágya rügyét látja ma is ott,
Hol idő s külszín csak romot hagyott.

CIX

Ó, ne mondd szívem hamisnak, barátom,
Bár – távol – hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
Mint lelkemtől, mely kebledben pihen:

Szerelmem fészkében; megyek, búcsúzom,
S mint az utazó, megint megjövök,
Kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
Foltjaimra magam hozok vizet.

Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
Minden bűnnek, amely vívja a vért,
Ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
Kincsözönöd eldobom semmiért;

Semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.

CX

Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet,
Elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
Ütöttem új vággyal vén sebeket.

Nagyon igaz: félve s morogva néztem
Az igazságra; de, egy a hitem,
Szívem megifjult a sok tévedésben,
S csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.

Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
Régi barátot próbálni soha
Étvágyam új próbákra nem űzöm,
Terád vágyom csak, szerelem ura.

Üdvözülj hát, Isten után egem,
Legtisztább, legszeretőbb kebleden.

CXI

Ó, pörlekedj a Szerencsével értem,
Szidd rút tetteim bűnös istenét,
Hogy ami lett belőlem s amin éltem,
csak Köz-pénz és erkölcsben köz-szemét.

Nevemet üszök innen lepi be;
Innen, hogy jellemem szinte ragad
Munkámtól, mint a mázoló keze:
Könyörülj, s kívánd tisztulásomat;

S vad kóromra, jó beteg, iszom újra
Az ecetet, és újra, ha kiittam,
És nem lesz epe az epe, de dupla
Bűnhödés, hogy javulásom javítsam.

Könyörülj, drága barát: biztosítlak:
Könyörületed maga megjavíthat.

CXII

Szerelmed és szánalmad leveszi
Homlokomról a botrány bélyegét;
Mit nekem mások ítéletei?
Csak född te hibám, lásd te, ami szép!

Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj.
Dicséretet s kifogást te ossz;
Nem élek másnak, más nekem nem él
Érc-lelkemre hatni, ha jó, ha rossz.

Idegen szavak gondját én olyan
Örvénybe dobtam, hogy kígyófülem
Hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:

Lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
Hogy mindenki holtnak hisz kívülem.

CXIII

Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;
S ami azóta mondja, hol az út,
Félig szolgál, félig vakságba vész:
Látni látszik, de tényleg kialudt;

Mert nem adja át a szívnek, amit
Elkap, madarat, rózsát s egyebet;
Gyors tárgyai nem hatnak lélekig
S a maga képeit sem őrzi meg;

Mert lásson bár gyönyörűt, undokat,
Mézédes varázst vagy otromba szörnyet,
Hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,
Éjt-napot: arcodhoz mintázza őket.

Csordultig veled, többre képtelen:
Így tesz hűtlenné túlhű szellemem.

CXIV

Lelkem, hogy te vagy koronája, tán
Királyi mérget, ámítást iszik?
Vagy mondjam: szemem jól észlel, s csupán
Szerelmedtől rontva bűvészkedik,

Mikor szörnyekből s a sok korcs alakból
Édes angyal-másaid látja ki
S tökéletes jót varázsol a gazból,
Ha fényét érik a lét tárgyai?

Az első áll! Szemem itala ámít
És nagy lelkem királyként hajtja fel:
A szem tudja, ura mily ízre vágyik,
S borát ínye szerint készíti el;

S ha az méreg, kisebb a bűne: menti,
Hogy szereti s ő maga kezdi inni.

CXV

Hazugság, amit tollam egykor írt,
Az is, hogy nem tudlak szeretni jobban;
De agyam okot képzelni se bírt,
Hogy telt lángom majd még fénylőbbre lobban.

De, látva az ezercselű időről,
Hogy esküt repeszt, király szavait
Töri, szépséget cserz, vas-tervet őröl
S érc-lelkeket elbizonytalanít;

Ah, a zsarnok időt rettegve, mért is
Ne mondtam volna: »Most delel a vágy!«,
Mikor a férc is acél volt s a kétes
Holnapért megkoronáztam a mát?

Gyerek a szerelem; hiba tehát
Kész felnőttnek mondani a babát.

CXVI

Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
Sose írtam s szív sose szeretett.

CXVII

Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem
Mindazt, ami jóságod viszonozta;
Hogy édes szívedet nem emlegettem,
Pedig mind több lánc köt hozzá naponta;

Hogy idegen lelkekkel csavarogtam
S tékozoltam drágán-vett birtokod;
S minden szelet a vitorlámba fogtam,
Mely szemedtől legmesszebb vontatott.

Ródd fel sok botlásom, önfejűségem,
S tetézze gyanúd igaz bűnömet;
Végy célba a haragoddal egészen,
Csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.

Mert fellebbezek: Miért kellett a bűnöm?
Hogy szíved érc-erénye kiderüljön!

CXVIII

Mint ha étvágyát fokozni keres
Az ember ínycsiklandó ízeket, s még
Messzi kórt félve önmaga szerez
Bajt, hogy később kerülje a betegség:

Örökfriss mézed élvezve fanyar
Mártást kevertem étkembe; s a jólét
Betege: felcsaptam én is hamar
Betegnek, bár semmi bajom se volt még.

Képzelt baj ellen a politikusság
A szerelemben így vitt bajba, s ép test
Romlása lett a túlzott óvatosság:
Amazt unva bajt kért s ma orvosért esd.

De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.

CXIX

Szirén könnyek mily italait ittam,
Belül pokolszenny csövek párlatát,
Sírva reméltem és remélve sírtam
S kezemből a kész siker is kiszállt!

Mily gonoszul tévedett a szívem,
Mikor azt hitte, hogy üdvözített!
Ez az őrült láz milyen képtelen
Tévutakra csavarta szememet!

Ó, balsors haszna! te vagy mesterem:
Bajokban edzve egyre jobb a jobb;
S romjaiból, ha kél a szerelem,
Szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.

Megtérek hát, bukva s elégedetten,
S háromannyit nyerek, mint veszítettem.

CXX

Örülök, hogy bántottál valaha,
S akkori kínom még úgy bennem él,
Hogy vétkem tán földre is sújtana,
Hisz az inam nem érc s nem vert acél.

Mert ha gőgöm úgy sújtott, ahogy engem
A tied, akkor megjártad a poklot,
S mérlegelni én, zsarnok, nem siettem,
Hogy bűnöddel akkor bennem mi sajgott.

Ó, bár leglelkembe idézte volna
Kínunk éje, mi a valódi seb,
S ahogy te, hamar vittem volna azt a
Szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!

Régi botlásod váltság most szememben:
Téged enyém, oldjon a tied engem.

CXXI

Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.

Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?

Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.

Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?

CXXII

Agyam rejti ajándékod, a naplót,
S az őr emlékezet írja tele,
Hiú dolgok rangjánál maradandóbb,
Mely nem múlik el soha, sohase;

Vagy legalább a Természet parancsa
Míg élni megtűr agyat és szívet
S részét belőled míg mind át nem adja
A rágó feledésnek: él híred!

Nem kell, hogy szerelmed jelekbe öntsem,
S kicsi is neked az a foglalat:
Túladtam hát rajta, s abban a könyvben
Bízom, mely téged jobban befogad.

Eszközzel őrizni emlékedet
Az volna, hogy elfelejtettelek.

CXXIII

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;
Friss hatalmad nagy gúlái nekem
Se nem újak, se nem különösek:
Ruhák csak már volt jelenségeken.

Létünk rövid: ez csodáltatja meg
Elénk csempészett ócskaságaid,
S áltatni, hogy most s értünk született
A sok szépség, csak ezért tud a hit.

Ahogy téged, megvetem híreid,
Jelen vagy múlt többé nem érdekel,
Mert pennád s amit látunk, hazudik,
S mindent folytonos röptöd súlyt s emel.

De fogadom, s ez így lesz mindig: én
Hű leszek s győzök kaszád erején.

CXXIV

Ha szerelmem érdek gyermeke volna,
Apátlaníthatnák, Szerencse korcsát;
Perc kegyére s Perc dühére hajolna,
S gyom vagy virág: más intézné a sorsát.

De őt nem véletlen formálta; se
Mosolygó pompa nem rontja, se rab
Elégedetlenség szolga-dühe,
Ami ma egyre csábítóbb divat:

Nem réme politika, az eretnek,
Mely rövid óra-távra dolgozik:
Áll, maga, ura minden értelemnek.
Hőben nem nő, s nem fúl meg, ha esik.

Tanúm erre az idő sok bolondja,
Ki jóért halt, s míg élt, bűn volt a gondja.

CXXV

Mit érne baldachint tárnom föléd,
Külső dísszel külső hódolatot,
Vagy raknom az öröklét talpkövét,
Mely múlóbb, mint a parlag s a romok?

Nem láttam-e, tönkre hogy ment a forma
Híve lassan a túlnagy kamaton? -:
Jó étkét édes ízért tékozolta,
Szemén át tűnt el a koldus haszon.

Hódolat hadd legyek én a szívedben,
Amit áldozok, szegény, de szabad:
Nem mesterkélt, ocsúval keveretlen,
S kettős cserével érted engem ad.

El, bújtó suttogás! a tiszta lélek
Ostromod tetőpontján ráz le téged.

CXXVI

Kedves fiú, ma a te birtokod
Az Idő sarlója s a gyors homok:
Nőttél, más fogyott; s tükrünkként kigyúlsz:
Barátaid hervadnak s te virulsz.

Ha a Természet (romon nagy király!),
Ahogy mégy, mindig visszainvitál,
Azért tart, hogy gúnyolhassa veled
Az időt, s ölje a gaz perceket.
Félj mégis, ó, kedvencek, gyönyöre:
Még véd, de nem vagy örök ékszere!

El kell számolnia (bár halogat),
S nyugtát csak úgy kap, hogyha visszaad.

CXXVII

Valaha nem tetszett a fekete,
S ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;
Most meg az a Szépség örököse
S gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.

A természet minden lopja ma
S rútat kendőzés kölcsön-máza föd;
Nincs a szépnek szent neve, otthona:
Pogányként él vagy száműzött.

Ezért hollófekete a szemed
És szemöldököd, Úrnőm: amiatt
Hord gyászt, aki nem-szépnek született,
S mint szép, most a teremtés gúnyja csak;

De úgy gyászol, bánata olyan ék,
Hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!

CXXVIII

Hányszor, Zeném, ha játszol a
Boldog fán, mely együtt zeng és mozog
Édes ujjaiddal s a muzsika
Drót-összhangját fülembe kavarod,

Hányszor irigylem, hogy puha kezedre
Gyors billentyűk ugráló csókja hull,
Míg szegény szám, bár érett ily szüretre,
A vakmerő fa mellett csak pirul!

Ó, szívesen cserélnék alkatot
A táncos figurákkal, melyeket
Ujjad oly lágyan cirógat, halott
Fát üdvözítve élő száj helyett!

Ha a kis szemtelenek így vigadnak,
Nyújtsd nekik csókra ujjad, nekem ajkad.

CXXIX

A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;

Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;

Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.

Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?

CXXX

Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.

Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
De az ő arcán bizony sohase;
S némely párfőm gyönyöre csábosabb,
Mint amilyen úrnőm lehelete.

Szívesen hallgatom – de tudom, a
Muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
Istennőt járni nem láttam soha –
Az én úrnőm a földön jár, ha megy;

Mégis ér annyit nekem, mint akit
Hazug hasonlat mennyekbe röpít.

CXXXI

Oly zsarnok vagy, így is, mint akiket
Szépségük dölyfössé kegyetlenít;
Mert jól tudod, legfőbb, legékesebb
Ékszerének szívem téged tekint.

De van, aki megnéz s azt mondja, hogy
Aligha fog arcodért hullni könny;
S hogy cáfoljam, oly bátor nem vagyok,
Bár, titkon, szépségedre esküszöm.

S esküm igazát bizonyítani
Csak rád gondolok; és, tolongva, hű
Könnyek, sóhajok sírják, hogy ami
Fekete rajtad, nekem gyönyörű.

Csak a tetteidben vagy fekete,
S úgy látszik, ez a vádak gyökere.

CXXXII

Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,
Tudván, hogy megvet s úgy gyötör szíved,
Feketébe öltöztek, s most kínomra
Mint édes gyász vetik részvétüket.

S bizony, nem illik a nap ifjú vére
Jobban kelet szürke orcáihoz,
S az a telt csillag, komoly nyugat őre,
Esténkre féloly dicsfényt sem poroz,

Mint amennyire arcod dísze két
Gyászoló szemed. Ó, gyászolna így
Szíved is, hisz a gyász teneked ék!…
Hordd mindenütt a részvét színeit,

S megesküszöm: a szépség fekete,
S rút, akinek nem tied a színe.

CXXXIII

Jaj a szívnek, mely miatt oly sebet
Hordunk, ketten, s úgy zokog a szívem!
Engem zord kín sújt, de legédesebb
Barátom is rabság rabja legyen?

Azért űztél ki magamból, kegyetlen,
Hogy másik Énem még több láncba vesd?
Őt, téged s magamat elveszítettem,
Háromszoros bú e hármas kereszt.

Zárd szívem érc-kebledbe, de szegény
Hadd váltsa ki akkor barátomét;
Bárki engem, őt hadd őrizzem én:
Így véd zárkám attól, hogy durva légy:

De az leszel; mert, ha magadba zársz,
Rabod e szív, s mind, kit benne találsz.

CXXXIV

Most hát bevallottam, hogy ő tied,
És én önkényed záloga vagyok;
Én veszhetek, de másik énemet
Vigaszomra, ugye, visszaadod?

Nem, nem adod; s ő nem vágyik reá,
Te, mohó, és ő, jósággal teli:
Csak kezesként s értem írta alá
A kötvényt, mely ily erősen köti.

Szépséged biztos rabját akarod,
Uzsorás vagy, ki csak haszonra ád;
Értem járt közben s te lefoglalod:
Saját hibámból vész el a barát.

Elveszett máris: mindkettőnk rabod;
S teljes túsz ő, s szabad mégsem vagyok.

CXXXV

Villik rajzanak körül, száz lidérc,
Villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.
Ha túl nagy is az ostrom, mért ítélsz
Száműzetésre, ha körödbe vágyom?

Szíved villikkel áldott, s villogó
Seregükből kizárod ezt a villit,
Az én vágyamat? Fényed csillogó
Rajukból rám virágként sose nyílik?

A tenger, csupa víz, beveszi drága
Kincseihez a harmatot s esőt:
Fogadj be, villik, tündérek világa,
Fogadd be a megkésve érkezőt!

Kedveseidet kínozni nem illik:
Fogd mindet egybe, átölelve Willyd.

CXXXVI

Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély,
Szid miattam, mondd: én is az vagyok,
S villi – tudják – szívedben joggal él:
Védd bennem a szabad akaratod.

E bűvös játék kéjünk leple; ó,
Mily boldog áldás, mily tündéri kegy:
Ha már a villik száma millió,
A millió közt eltűnik az egy.

S még tovább tűnik! Tánctrillákra tilt
Perdülni az ész: búvok; de tekints
Szívedbe, ott rejtőzöm; s néha nyílt
Színen az gyönyör, a titok, a kincs.

Nevem szeresd csak, és e szerelem
Engem szeret, hisz Willy a nevem.

CXXXVII

Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
Szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
Tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
S a fő-jó neki mégis fő-hamisság?

Ha túl elfogult, megrontott szemek
Ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
Csalfaságuk horoggá mért vered,
Rákötni a szívem ítéletét?

Mért tartsa szívem külön partnak azt,
Amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
S fessen rút arcra szép becsületet?

Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.

CXXXVIII

Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,
Hiszek neki, bár tudom, hazudik:
Tartson gyereknek, ki nem sejti az
Élet s a világ finom cseleit.

Ifjúnak vél – vélem hiún – noha
Tudja, hogy delem mögöttem maradt,
S hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:
Így öljük duplán az egy igazat.

Mért nem vallja be, hogy csak ámít engem?
S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?
Ó, áltatni legjobb a szerelemben,
S a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.

Ezért hazudik nekem, s én neki,
Vétkünk a hazugságot élvezi.

CXXXIX

Ó, ne kívánd, hogy védjem is a rosszat,
Mellyel hidegséged lelkemre tör;
Ha nyelved tőr, szemedet ne forgasd:
Erő, légy erős, s ne álnokul ölj.

Mondd ki, drágám, hogy mást szeretsz, de ha
Épp látlak, jobbra-balra ne kacsintgass;
Mért kacérul sebzel, ha rozoga
Páncélomon át szívembe hasíthatsz?

Menthetnélek: ah, jól tudja a kedves,
Mennyire gyűlöl szép tekintete,
S szeme arcomról, íme, tovarepdes,
Hogy haragja mást nyilazzon tele;

De már fél-halott vagyok, s ezt se bírom:
Végezz ki szemeddel: oltsd ki kínom.

CXL

Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba
Gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,
Mert kínom megszólal s a szó kimondja,
Szánalomesdő szívem mily beteg.

Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:
Ha nem szeretsz is, mondd: szíved szeret
(Morcos betegnek, ha vége közel,
Az orvos csak gyógyulást emleget).

Mert megőrjít a kétségbeesésem
S őrülten még rosszat mondok reád,
S hit az őrült vád őrültek fülében,
Oly gonosz e ferde mai világ.

Hogy így ne járjak, s te se, szemed akkor
Is tűzzön rám, ha szíved elcsatangol.

CXLI

Esküszöm, nem a szememmel szeretlek,
Hisz az tudja, hibád mily rengeteg;
Szívemnek jó, mit gúnyos társa megvet,
A látvány ellenére az szeret.

Fülemnek nem élvezet a dalod,
S a zsenge bőr, alsóbb gyönyöreid
Cinkosa, s orr és nyelv nem lesi, hogy
Érzéki lakomára csak te hídd:

De öt szellemem, öt érzék, ki nem ment
Szolgaságából egy bolond szívet,
Mely szilárdnak őriz egy látszat-embert,
Ki gőgöd rabja és jobbágya lett.

De annyiban üdvnek érzem e bajt,
Hogy az büntet meg, aki bűnbe csalt.

CXLII

Bűnöm: szerelmem; s hogy gyűlölsz: erényed;
Bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:
Ó, mérd csak helyzetemhez a tiédet,
S nem lelsz okot, megróni; vagy, ha lelsz, nem

A te ajkadról, mely bíbor díszét
Már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,
S volt szívek hamis frigyein pecsét
S kamat-élősdi mások ágya-kincsén.

Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy
Vágyad, mint szemem téged, másokat les,
Ültess irgalmat a szívedbe, hogy
Irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.

Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,
S akkor tán a saját példád tagad meg.

CXLIII

Ni, hogy kergeti tollas szökevényét
A féltő háziasszony! Leteszi
Kicsinyét, szalad, és lelke egy éhség,
Hogy utólérje, ami kell neki,

Míg az otthagyott gyermek őutána
Fut, sírva, kinek minden gondja csak
Az üldözendő és csöppet se bánja
A szegény fiút, akit megríkat.

Így futsz az után, ami menekül,
S így én, kicsinyed, jó hátul, utánad.
De, ha vágyad elfognod sikerül,
Térj vissza, csókolj meg, s mondd, hogy anyám vagy,

S imám lesz: akaratod meglegyen,
Csak jöjj s csöndesítsd zokogó szívem.

CXLIV

Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal;
Szellemük szüntelen hajtóerő;
Gyönyörű férfi az egyik, az angyal,
Az ártóbb szellem egy rút-színű nő.

Hogy pokolra vigyen, a női rossz
Csalja tőlem lelkem angyal-barátját
S szemem sátánná rontani gonosz
Fénnyel hálózza annak tisztaságát.

S hogy az az angyal ördög lett-e már,
Még nem tudhatom, szívem csak gyanít,
De mert távol – és együtt – van a pár,
Sejtem: megjárták egymás poklait.

De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van,
Míg a Jó el nem hamvad a Gonoszban.

CXLV

Ámor-mintázta ajka azt
Lehelte, hogy: »Szívem gyűlöl«,
De, látván: majd sírva fakaszt
És hogy az epedés megöl,

Szívébe irgalom suhant,
Dorgálva, hogy nem volt soha
Ily kegyetlen a drága hang;
S erre így köszöntött szava:

»Szívem gyűlöl« – s utána jött
Valami, mint hajnal ha gyúl
Az éjre, mely, mint ördögök
Raja, égből pokolra hull:

»Szívem gyűlöl, de…« – s életet
Adott a szó -: »nem tégedet«.

CXLVI

Sár s bűn központja, lelkem, te, szegény,
Saramé, mely lázad s pöffeszkedik,
Mért kínlódsz ott bent, romlás rabjaként,
Hogy úgy felcifrázd külső falaid?

Mért költesz rá, ha oly átmeneti
A bérlet és díszlakod omladék?
Férgek, e bőség örökösei,
Föleszik kincsed? Ez a testi vég?

Akkor hát, lélek, te használd ki őt,
A szolgádat, ne rontsd a készleted;
Por-órákon végy isteni időt;
Belül hízz, külsőd hitvány is lehet:

Hízz Halálon, aki embereken –
Haljon meg csak Ő, többé senki sem!

CXLVII

Lázragyúlt szívem folyton arra vágyik,
Amitől szenved, mindig betegebben;
Habzsolja kórja fenntartó csíráit,
Hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.

Szerelmem bosszús orvosa, az ész,
Látván, hogy minden receptje hiába,
Elhagyott, s most rajtam a csüggedés:
Halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.

Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;

Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
Te, éjsötét, te, pokolfekete.

CXLVIII

Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
Hogy nem jól jelzi, amit összeszed,
Vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem.
Hogy elrontja az igaz képeket?

Ha szép, ami úgy üdíti szemem,
Mért véli a világ, hogy nem való?
Ha nem szép, jól mondja a szerelem,
Hogy szeme rosszabb, mint máséi! Ó,

Mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben,
Ha könny s virrasztás veti rá ködét?
Nem csoda hát, hogy szemem félreértem,
A nap se lát, míg nem derül az ég.

Álnok szerelem, könnyed megvakít:
Tiszta szem látná bűnös foltjaid!

CXLIX

Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?
Hisz magam ellen pártodat fogom!
Nem terád gondolok, míg önfeledten
Vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?

Gyűlölőidet nem együtt gúnyoljuk?
S akit megvetsz, barátom lehet-e?
S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút
Magamon úgy, hogy jajdulok bele?

Milyen érdemem becsülöm, amely
Ne volna, bármire, büszke rabod?
Hibád is imádattal tölti el
Lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!

De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,
Olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.

CL

Mily erő adja iszonyú erőd,
Hogy te irányíts, te, érdemtelen?
Hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
S meghazudtoltasd két látó szemem?

Aljasságod mért olyan tetszetős,
Hogy, bár tetteid elriasztanak,
Bűnöd vad s édes varázsa legyőz
Lelkemben minden jót és igazat?

Ki tanít, hogy lángom szítsa ami
Igaz okot szem s fül súg ellened?
Ó, bár, mit más megvet, azt szereti:
Ne vesd meg, mint más, érte szívemet.

Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
Még jobban megérdemlem, hogy szeress.

CLI

Bűnét tudni gyermek a szerelem,
Bár – nem fia a lelkiismeret?
Ne szidj hát, szép hamisság, mert velem
Együtt magad is bűnbe kevered:

Hisz példád nyomán csalom nemesebb
Részemmel durva testem árulásba;
Lelkem azt mondja húsomnak: Tied
A győzelem! s az, nevedre, fölállva

S eszét vesztve célbavesz tégedet,
Győzelmi díj. Díszeddel kérkedik:
Elég neki, hogy rossz rabod lehet,
S tettre te ajzod, s hogy veled bukik.

Így hát nem lelkiismerethiány,
Ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány.

CLII

Tudod, mint hitszegő szerettelek,
Te, duplán az, hogy szerelmet fogadtál;
Tettleg törtél ágy-esküt s új hitet:
Az új nászból új gyűlöletbe csaptál.

De vádoljam kettős esküszegésed?
Huszat törtem én, a becstelenebb!
Mind egyet akart: behálózni téged;
Oda miattad minden becsület!

Nagy eskük zengték nagy jóságodat,
Eskük, hogy szeretsz, s hű vagy, igaz ember;
Hogy te ragyoghass, lettem, tudva, vak,
S cáfoltattam, amit lát, a szememmel.

Esküdtem: szép vagy; én, gazabb, én tettem
Hitet ily piszkosan a tények ellen!

CLIII

Tüzét letéve aludt Cupido.
Diána egy szüze hozzá osont, s a
Szívgyújtó fáklyát az ott zubogó
Völgyi forrás hűs habjaiba dobta;

A szent szerelemtől lobot vetett
A kút, ma is él s hat az ereje:
Hévíz lett, próbált fürdő, emberek
S ritka kórok királyi gyógyhelye.

Hogy úrnőm szemén újragyúlt a lángja,
Szívemhez ért próbaképp a Gyerek;
S én, lázban, a víz segélyére vágyva,
Odasiettem, bús, morgó beteg;

De jaj: fürdő, mely engem hűtene,
Csak az új tűz kútja, úrnőm szeme.

CLIV

Aludt a szerelem kis istene,
Ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;
Szűzfogadalmas nimfák serege
Táncolt arra; s lánykezével a legszebb

Megragadta a tüzet, mely nehéz
Lánggal gyúlt már légió szíven át,
S így lefegyverezte egy szűzi kéz
A forró vágyak alvó hadnagyát.

Majd tüzét hűs forrásba dobta; és
Örök hév lepte annak habjait:
Csodafürdő, betegnek üdülés
Vize ma is; de, úrnőm rabja, itt

Én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:
A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.

Szonettek:

Valóban létezett William Shakespeare?

Életrajzi filmek:

Fenti videóban említett film, A névtelen (2011)

l

Antoine de Saint-Exupéry

A kis herceg

Fordította: Rónay György

---

Léon Werth-nek

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

Léon Werth-nek,
amikor még kisfiú volt.

 

1.

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

A könyvben ez állt: „Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.”

Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

– Miért kellene félni egy kalaptól? – válaszolták.

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:

Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról. Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülőgépet vezetni.

Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak. Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.

Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.

Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat. De a válasz mindig így hangzott: „Ez egy kalap.”

Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

2.

Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendővel ezelőtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában. Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergődjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát. Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt.

Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén. Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta:

– Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!

– Micsoda?

– Rajzolj nekem egy bárányt…

Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél. Itt a legjobb kép, amit később csinálnom sikerült róla.

Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festői pályafutásomat illeti, attól már hatesztendős koromban elvették a kedvemet a fölnőttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat.

Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle:

– De hát… hogy kerülsz te ide?

Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte:

– Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt…

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytől és ráadásul halálos veszedelemben: elővettem a zsebemből egy darab papirost meg a töltőtollamat. Hanem akkor eszembe jutott, hogy én főként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni.

– Annyi baj legyen – felelte. – Rajzolj nekem egy bárányt.

Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá:

– Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt.

Hát erre rajzoltam egyet.

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:

– Nem! – mondta. – Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.

Rajzoltam egy másikat.

Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott.

– Jó, jó… Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van.

Megint újat rajzoltam.

Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.

– Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.

Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.

– Tessék – mondtam. – Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.

Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.

– Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?

– Miért?

– Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi…

– Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány.

A rajz fölé hajolt.

– Nem is olyan kicsi… Nézd csak! Elaludt…

Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

3.

Hosszú időbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna. Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor először látta meg a repülőmet (nem rajzolom le: repülőgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte:

– Hát ez meg mi a szösz?

– Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.

Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.

– Hogyan?! – kiáltott föl. – Az égből pottyanttál le?

– Igen – feleltem szerényen.

– Hát ez furcsa…

És fölkacagott, gyöngyöző kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet.

– Szóval te is az égből jöttél? – tette hozzá. – Melyik bolygóról való vagy?

Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét.

– Eszerint egy másik bolygóról való vagy? – szegeztem neki a kérdést.

Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.

– Igaz, ezen nem jöhetsz valami messziről…

És hosszas töprengésbe merült. Aztán elővette zsebéből a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt.

Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a „másik bolygóról”. Próbáltam hát többet is megtudni.

– Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az „odahaza”? Hová akarod magaddal vinni a bárányomat?

Tűnődve hallgatott, aztán azt mondta:

– Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki.

– Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót.

Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget.

– Megkötni? Milyen ostoba ötlet!

– De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész…

Kis barátom erre megint fölkacagott.

– Elkószál? Hová?

– Mit tudom én. Az orra után…

A kis herceg elkomolyodott.

– Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden… – És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette: – Nem valami sokáig mehet az orra után az ember…

4.

Így tudtam meg egy másik fontos dolgot: hogy a bolygó, ahonnét jött, alig nagyobb egy háznál.

Ezen nem is kellett különösebben csodálkoznom. Hiszen tudtam, hogy a nagy bolygókon kívül, amilyen a Föld, a Jupiter, a Mars, a Vénusz, s aminek mind megvan a maga neve, van még száz és száz más bolygó is, és köztük egyik-másik olyan parányi, hogy távcsövön is csak alig-alig lehet kivenni. Ha egy csillagász fölfedezi valamelyiket, név helyett egyszerűen számot ad neki. Például elkereszteli „a 3251. kisbolygó”-nak.

Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász.

Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek.

A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.

Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: „Milyen a hangja?” „Mik a kedves játékai?” „Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: „Hány éves?” „Hány testvére van?” „Hány kiló?” „Mennyi jövedelme van a papájának?” És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: „Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…” – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: „Láttam egy százezer frankot érő házat.” Erre aztán fölkiáltanak: „Ó, milyen szép!”

Ugyanígy, ha azt mondanánk nekik: „Íme a bizonyság arról, hogy a kis herceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyság rá, hogy létezik” – ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: „A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó” – ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.

De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra! Ezt a történetet is a legszívesebben úgy kezdtem volna, mint egy tündérmesét. Ilyesformán:

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis herceg. Ez a kis herceg egy parányi bolygócskán lakott, olyan parányin, hogy a bolygója alig volt nagyobb nála; ezen a bolygón élt, és nagyon szerette volna, ha van egy jó barátja…” Azoknak, akik értik az életet, ez így sokkal igazabbul hangzott volna.

Mert semmiképp sem szeretném, ha félvállról vennék a könyvemet. Hiszen úgy elfog a bánat, mikor ezeket az emlékeimet elmesélem. Hat esztendeje már, hogy a barátom búcsút vett tőlem a bárányával. Azért próbálom meg leírni itt, nehogy elfelejtsem. Szomorú dolog elfelejteni a barátunkat. Nem mindenkinek van barátja. S ki tudja, még utóbb belőlem is lehet olyan fölnőttforma ember, akit nem érdekelnek, csak a számok. Többek között ezért vásároltam egy doboz festéket meg egy doboz színes ceruzát. Persze nem könnyű dolog ilyen vén fejjel újra nekifogni a rajzolásnak, mikor egyebet sem próbáltam soha, mint hatesztendős koromban egy nyitott meg egy csukott óriáskígyót! De igyekezni fogok, hogy a képeim hasonlítsanak, amennyire csak lehet. Hogy sikerül-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Az egyik rajz megjárja, a másik egyáltalán nem. Elvétem olykor egy kicsit a termet arányait is. Emitt a kis herceg túl nagy. Amott túl kicsi. A ruhája színét sem tudom egészen biztosan. Így aztán csak tapogatódzom, hol így, hol úgy; lesz, ahogyan lesz. Végül bizonyos fontosabb részleteket illetőleg is tévedni fogok. Ezt azonban meg kell bocsátanotok nekem. Barátom sosem magyarázkodott; talán azt hitte, én is olyan vagyok, amilyen ő. Nekem azonban, sajnos, nem volt semmiféle tehetségem hozzá, hogy meglássam ládájuk fáján keresztül a bárányokat. Ki tudja, nem vagyok-e egy kicsit magam is olyan, mint a fölnőttek? Alighanem megöregedtem.

5.

Naponta megtudtam valamit a bolygójáról, az útrakeléséről, az utazásáról. Szép lassacskán, egy-egy elejtett megjegyzés jóvoltából. Így szereztem tudomást harmadnap a majomkenyérfák drámájáról.

Ezt is a báránynak köszönhettem, mert a kis herceg, mintha valami súlyos kétsége támadt volna, hirtelen azt kérdezte tőlem:

– Igaz, hogy a bárányok cserjéket esznek?

– Igaz.

– Ó, akkor jól van.

Sehogyan sem értettem, miért olyan fontos, hogy a bárányok cserjéket egyenek. A kis herceg azonban hozzátette:

– Szóval a majomkenyérfákat is megeszik?

Erre megjegyeztem neki, hogy a majomkenyérfák nem cserjék, hanem hatalmas, templomtorony nagyságú fák, és magával vihetne akár egy csordára való elefántot is: egyetlenegy majomkenyérfával sem bírnának el.

Az elefántcsorda ötlete megnevettette a kis herceget.

– Egymás tetejébe kellene rakni őket…

Hanem aztán komolyan azt mondta:

– Mielőtt megnőnek, a majomkenyérfák is úgy kezdik, hogy kicsinyek.

– Pontosan így van! De miért akarod, hogy a bárányok megegyék a majomkenyérfákat?

Azt felelte: „Miért ne?” – mintha valami nyilvánvaló dologról volna szó. Alaposan össze kellett szednem az eszemet, hogy magamtól jussak a probléma nyitjára.

Nos, mint minden bolygón, a kis hercegén is voltak jó növények meg rossz növények; tehát voltak jó növényektől származó jó magvak meg rossz növényektől származó rossz magvak is. A magvak azonban láthatatlanok. A föld titkos mélyén alusznak, míg csak az egyiknek eszébe nem jut, hogy fölébredjen… Akkor nyújtózik egyet, és először csak egy elbűvölő, ártatlan kis hajtással kezd félénken a nap felé kapaszkodni. Ha rózsa vagy retek hajtása, hagyhatjuk, hadd nőjön kedvére. De ha rossz növényről van szó, mihelyt fölismertük, azonnal ki kell tépni. A kis herceg bolygóján pedig félelmetes magvak voltak: majomkenyérfa-magvak. A bolygó egész földjét megfertőzték. A majomkenyérfával meg úgy van, hogy ha az ember későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle. Egyszerűen elborítja a bolygót. Átlyuggatja a gyökereivel. Ha aztán a bolygó túl kicsi, a majomkenyérfák meg túl sokan vannak, előbb-utóbb szétrobbantják.

– Fegyelem kérdése – mondta egyszer később a kis herceg. – Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni őket a rózsáktól; mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igen unalmas munka, de igen könnyű.

És egy szép napon azt ajánlotta, próbáljam mindezt lerajzolni, hogy a hazámbeli gyerekek jól megértsék a dolgot.

– Hasznukra lehet – mondta -, ha egyszer utazni fognak. Néha semmi baj sem származik belőle, ha valamilyen munkát későbbre halasztunk. De mindig végzetes következményekkel jár, ha a majomkenyérfákról van szó. Tudok egy bolygót: lusta gazdája volt, figyelmen kívül hagyott három cserjét…

Itt van, ezt a bolygót rajzoltam a kis herceg útmutatásai szerint. Sosem szerettem az erkölcsi intelmek modorában írni; a majomkenyérfák veszedelmét azonban olyan kevéssé ismerik, és azt, aki netán egy kisbolygóra tévedne, akkora kockázat fenyegeti, hogy ezúttal kivételesen legyőzöm a viszolygásomat, és azt mondom: „Gyerekek! Ügyeljetek a majomkenyérfákra!” Azért dolgoztam annyit ezen a rajzon, hogy figyelmeztessem barátaimat egy veszélyre, melyet nem ismernek, noha régtől fogva ott leselkedik a sarkukban, akárcsak az enyémben. A tanulság, melyet nyújtok, megérte a fáradságot. Lehet, hogy fölteszitek majd a kérdést: „Miért nincs több ilyen nagyszabású rajz a könyvben, amilyen a majomkenyérfáké?” Erre egyszerű a válasz: „Próbálni próbáltam, de nem sikerült. Amikor a majomkenyérfákat rajzoltam, lelkesített az az érzés, hogy sürgősen kell cselekednem .”

6.

Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel tudtam meg, amikor azt mondtad:

– Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét…

– De ahhoz várni kell…

– Várni? Mit?

– Hát hogy lemenjen a nap.

Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.

– Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! – mondtad.

Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad…

– Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!

Kisvártatva hozzátetted:

– Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket…

– Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon?

Erre azonban a kis herceg nem felelt.

7.

Az ötödik napon, változatlanul a bárány jóvoltából, föltárult előttem a kis herceg életének ez a titka is. Hirtelen, minden bevezetés nélkül, mintha előzőleg sokáig töprengett volna a dolgon, halkan azt kérdezte tőlem:

– Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is?

– A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad.

– Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van?

– Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van.

– Hát akkor mire valók a tüskék?

Mit tudtam én! Minden figyelmemmel azon igyekeztem, hogy a motorom egyik beszorult csavarját kilazítsam. Tele voltam aggodalommal: gépem hibája egyre súlyosabbnak látszott, ivóvizem meg folyton fogyott, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartanom.

– Mire valók a tüskék?

Ha egyszer egy kérdést föltett, a kis herceg soha nem tágított tőle többé.

Én meg, mert nagyon bosszantott az a csavar, csak úgy vaktában válaszoltam:

– A tövisek nem valók semmire. A tövis puszta gonoszság a virág részéről.

– Ó! – De némi hallgatás után, már-már ingerülten vetette oda: – Nem hiszem! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel.

Nem feleltem. Éppen azt gondoltam magamban: „Ha ez a csavar semmiképp sem mozdul, ráverek a kalapáccsal, úgy ugratom ki a helyéből.” De a kis herceg újra megzavarta töprengésemet.

– És te, mondd, te is azt hiszed…

– Nem! Nem! Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Én komoly dolgokkal foglalkozom.

Elképedve nézett rám.

– Komoly dolgokkal?

Látta, ahogy kezemben a kalapáccsal, olajtól fekete ujjakkal görnyedek valami fölé, amit szerfölött rondának talált.

– Úgy beszélsz, mint a fölnőttek.

Erre elszégyelltem magam. Ő azonban könyörtelenül hozzátette:

– Mindent összezavarsz… Mindent összekeversz…

Szemlátomást nagyon haragudott. Megrázta aranyhaját a szélben.

– Tudok egy bolygót, egy vörös képű uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: „Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!”, és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba!

– Micsoda!

– Gomba!

A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.

– Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai? És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?

Elpirult, folytatta:

– Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. „Ott van valahol az én virágom” – gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos?

Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás.

Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat.

Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem.

– Ne félj – mondtam neki -, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz… Szájkosarat rajzolok a bárányodnak… A virágodnak meg rajzolok majd vértet… És… – Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele… Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

8.

Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.

Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:

– Ó, még szinte föl sem ébredtem… Elnézést kérek… Még meg se fésülködtem…

A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:

– Milyen szép vagy!

– Ugye? – felelte kedvesen a virág. – És épp egyszerre születtem a nappal…

A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!

– Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje – tette hozzá a virág kisvártatva. – Volnál szíves gondoskodni rólam?

A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.

Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:

– Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!

– Az én bolygómon nincsenek tigrisek – jegyezte meg erre a kis herceg. – A tigrisek különben sem esznek füvet.

– Én nem vagyok fű – felelte szelíden a virág.

– Bocsáss meg…

– Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?

„Irtózni a huzattól – gondolta a kis herceg – elég kockázatos kilátás egy növénynek. – Furcsa egy virág ez…”

– Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem…

De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek.

– A szélfogó?

– Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám…

Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.

Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.

– Nem lett volna szabad meghallgatnom – vallotta meg egy napon. – A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta…

Aztán:

– Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!

9.

Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: „Sosem lehet tudni!”, kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.

A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

– Isten veled – mondta a virágnak.

A virág azonban nem felelt.

– Isten veled – ismételte.

A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

– Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.

Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

– Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

– De a szél…

– Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

– De az állatok…

– Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

– Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

10.

Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is.

Az elsőn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerű, de méltóságteljes trónuson ült.

– Hohó! Itt egy alattvaló! – kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.

„Hogyan ismerhet meg – gondolta magában a kis herceg -, ha még soha életében nem látott?”

Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.

– Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek – mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.

A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.

– Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak – mondta az uralkodó. – Megtiltom.

– Nem bírom megállni ásítás nélkül – felelte a kis herceg zavartan. – Nagy utat tettem meg, és nem aludtam…

– Akkor megparancsolom, hogy ásíts – mondta a király. – Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.

– Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy… – felelte a kis herceg, és elpirult.

– Hm… hm… – tűnődött a király. – Hát akkor… megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg…

Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve.

Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott.

„Ha egy generálisnak megparancsolnám – mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta.”

– Leülhetek? – kérdezte a kis herceg félénken.

– Parancsolom, hogy ülj le – felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét.

A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?

– Fölség – mondta -, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit…

– Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit – mondta sietve a király.

– Fölséged… min uralkodik?

– Mindenen – válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.

– Mindenen?

A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.

– Ezen mind? – kérdezte a kis herceg.

– Ezen mind – felelte a király.

Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is.

– És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?

– Természetesen – mondta a király. – Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök.

A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét! S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:

– Úgy szeretnék naplementét látni… Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le…

– Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő vagy én?

– Fölséged! – jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal.

– Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem – mondta a király. – Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

– Akkor mi lesz a naplementémmel? – firtatta a kis herceg, mert ha már föltett egy kérdést, többé nem tágított tőle.

– Meg fogod kapni a naplementédet. Követelem. De kormányzói bölcsességemben megvárom, hogy kedvezőek legyenek hozzá a körülmények.

– És az mikor lesz? – tudakolta a kis herceg.

– Hm… hm… – felelte a király, és böngészni kezdett egy testes naptárban. – Hm… hm… mikor lesz… mikor lesz… ma este, hét óra negyven perc körül. És majd meglátod, milyen híven engedelmeskednek nekem.

A kis herceg ásított. Sajnálta, hogy oda a napnyugtája. Ráadásul egy kicsit unatkozott is már.

– Nincs itt semmi dolgom többet – mondta a királynak. – Megyek tovább.

– Ne menj! – mondta a király, hiszen olyan büszke volt rá, hogy végre akadt egy alattvalója. – Ne menj el, megteszlek miniszternek.

– Milyen miniszternek?

– Hát… igazságügyinek!

– De ha nincs, akinek igazságot szolgáltassak!

– Sosem lehet tudni – felelte a király. – Még nem jártam be a királyságomat. Öreg vagyok, hintóra nincs helyem, a gyaloglás meg fáraszt.

– Ó, hiszen már láttam! – mondta a kis herceg, és előrehajolt, hogy egy pillantást vessen a bolygó túlsó felére. – Ott sincs senki.

– Hát akkor ítélkezzél saját magadon – mondta a király. – Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

– De ítélkezni mindenütt ítélkezhetem magam fölött – jegyezte meg a kis herceg. – Ahhoz nem kell itt laknom.

– Hm… hm… – mondta a király. – Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Időről időre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belőle.

– Nem szeretem a halálos ítéleteket – mondta a kis herceg -, és minden bizonnyal elmegyek.

– Ne! – mondta a király.

A kis herceg azonban nekifogott az előkészületeknek, majd, mivel nem akart fájdalmat okozni az öreg uralkodónak, így szólt:

– Ha fölségednek az a kívánsága, hogy pontosan engedelmeskedjenek a parancsainak, nekem is adhatna egy ésszerű parancsot. Megparancsolhatná például, hogy egy percen belül keljek útra. A körülmények, úgy látom, kedvezőek…

A király nem felelt. A kis herceg először tétovázott, aztán egy sóhajtással mégis útra kelt.

– Kinevezlek nagykövetemnek! – kiáltott utána sietve a király.

Arcáról csak úgy sugárzott a tekintély.

„Hát bizony furcsák a fölnőttek” – gondolta útközben a kis herceg.

11.

A második bolygón lakott a hiú.

– Lám, lám! – kiáltotta már messziről, amikor megpillantotta a kis herceget. – Meglátogat egy csodálóm!

Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tűnik, mint a csodálója.

– Jó napot! – mondta a kis herceg. – Fura kalapja van uraságodnak.

– Arra való, hogy megemeljem – felelte a hiú. – Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem jár erre senki.

– Úgy? – kérdezte a kis herceg, és egy szót sem értett az egészből.

– Csapd össze a tenyeredet – javasolta neki a hiú.

A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A hiú szerényen megemelte a kalapját.

„Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál volt” – gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét. A hiú meg újra megemelte a kalapját.

Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg elunta az egyhangú játékot.

– Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap leessék? – kérdezte.

A hiú ezt egyszerűen elengedte a füle mellett. Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.

– Valóban nagyon csodálsz engem? – kérdezte a kis hercegtől.

– Mit jelent az, hogy csodálni?

– Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.

– De hiszen te egyedül vagy a bolygódon!

– Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégiscsak csodálj!

– Csodállak – mondta a kis herceg, és egy parányit megvonta a vállát. – Csak azt nem értem, mire jó az neked!

És sietve odébbállt.

„Szó, ami szó – gondolta útközben -, a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák.”

12.

A következő bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget.

Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle.

– Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos.

– Miért iszol? – kérdezte a kis herceg.

– Hogy felejtsek – felelte az iszákos.

– Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.

– Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét.

A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.

– Miért szégyelled magad? – kérdezte.

– Mert iszom – vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.

A kis herceg meghökkenve szedelőzködött.

„Bizony, bizony – gondolta út közben -, a fölnőttek rettentően furcsák.”

13.

A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett.

– Jó napot! – mondta a kis herceg. – Uraságodnak kialudt a cigarettája.

– Három meg kettő, az öt. Öt meg hét, az tizenkettő. Tizenkettő meg három, az tizenöt. Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettő. Huszonkettő meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy. Hopp! Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy.

– Ötszázmillió micsoda?

– Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé… már nem is tudom… Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet! Kettő meg öt, az hét…

– Ötszázmillió micsoda? – ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé.

Az üzletember fölkapta a fejét.

– Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Először huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja, honnét pottyant ide. Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban. Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot kaptam. Keveset mozgok, nincs időm lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most! Szóval azt mondtam, hogy ötszázegymillió…

– Micsoda?

Az üzletember látta: semmi reménye rá, hogy békén hagyják.

– Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor.

– Légy?

– Dehogy! Olyan kis csillogó.

– Méhek?

– Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.

– Ahá! Csillagok.

– Az, az. Csillagok.

– És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal?

– Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot.

– Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal?

– Hogy mit csinálok velük?

– Igen.

– Semmit. Birtoklom őket.

– Birtoklod a csillagokat?

– Igen.

– Találkoztam egy királlyal, aki…

– A királyok nem birtokolnak. A királyok „uralkodnak” valamin. Ez más.

– És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat?

– Arra, hogy gazdag legyek.

– És mire jó a gazdagságod?

– Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki.

„Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem” – gondolta a kis herceg; de azért tovább faggatta:

– Hogyan lehet birtokolni a csillagokat?

– Kinek a tulajdona? – vágott vissza zsémbesen az üzletember.

– Nem tudom. Senkinek.

– Akkor az enyéim, mert nekem jutott eszembe először a birtoklásuk.

– És ennyi elég is?

– Természetesen. Ha gyémántot lelsz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha szigetre bukkansz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha kitalálsz valamit, ami még senki másnak nem jutott az eszébe: szabadalmaztatod, és a tiéd. Én pedig a csillagokat birtoklom, mert előttem soha senki nem gondolt rá, hogy birtokolja őket.

– Hát ez igaz – mondta a kis herceg. – És mit csinálsz velük?

– Kezelem őket. Megszámolom, aztán újraszámolom – felelte az üzletember. – Nehéz dolog. De én komoly ember vagyok.

A kis herceg azonban még ezzel sem érte be.

– Nekem, ha van egy selyemsálam, a nyakam köré tekerhetem, és magammal vihetem. Vagy ha van egy virágom, leszedhetem, és szintén magammal vihetem. De te nem szedheted le a csillagaidat!

– Azt nem. De bankba tehetem őket.

– Az meg mit jelent?

– Azt jelenti, hogy fölírom egy darabka papirosra a csillagaim számát; aztán ezt a papírdarabkát bezárom egy fiókba.

– Ennyi az egész?

– Mi kell több?

„Érdekes – gondolta a kis herceg. – Sőt költői. Csak éppen komolynak nem valami komoly.”

A kis hercegnek ugyanis egészen más fogalmai voltak a komoly dolgokról, mint a fölnőtteknek.

– Nekem – mondta – van egy virágom, azt naponta megöntözöm. Van három vulkánom, azokat hetente kipucolom; mert azt is kipucolom, amelyik kialudt. Sosem lehet tudni. A vulkánjaimnak is meg a virágomnak is hasznukra válik, hogy birtoklom őket. Te azonban nem vagy hasznukra a csillagoknak.

Az üzletember eltátotta a száját, de felelni egy mukkot sem tudott, a kis herceg pedig szedte a sátorfáját, és ment tovább.

„Szó, ami szó: ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák” – gondolta útközben.

14.

Az ötödik bolygó nagyon érdekes bolygó volt. Ez volt valamennyi közt a legkisebb. Éppen csak akkorka, hogy egy lámpa meg egy lámpagyújtogató elfért rajta. A kis herceg el sem tudta képzelni, mi értelme lehet valahol az égbolton egy bolygón – amelyiken se ház nincs, se emberek nem laknak – egy lámpának meg egy lámpagyújtogatónak. Mégis azt gondolta magában:

„Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is.”

Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót:

– Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat?

– Mert ez a parancs – felelte a lámpagyújtogató. – Jó napot!

– Mi a parancs?

– Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét!

Azzal meggyújtotta a lámpát.

– De hát akkor miért gyújtottad meg újra?

– Mert ez a parancs – felelte a lámpagyújtogató.

– Nem értem – jegyezte meg a kis herceg.

– Nincs is mit érteni rajta – mondta a lámpagyújtogató. – A parancs: parancs. Jó napot!

És eloltotta a lámpát.

Aztán egy piros kockás zsebkendővel törölgetni kezdte a homlokát.

– Szörnyű mesterség ez! Valaha régen nagyon értelmes volt. Este meggyújtottam, reggel eloltottam a lámpát. Aztán reggeltől estig pihenhettem, és estétől reggelig alhattam.

– Azóta megváltozott a parancs?

– A parancs nem változott – mondta a lámpagyújtogató. – Éppen ez a baj! A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.

– És? – kérdezte a kis herceg.

– És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok.

– Mulatságos! – mondta a kis herceg. – Egy nap egy percig tart nálad.

– Egyáltalán nem mulatságos – mondta a lámpagyújtogató. – Tudod, mióta beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja!

– Egy hónapja?

– Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét!

És meggyújtotta megint a lámpáját.

A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna segíteni a barátján.

– Figyelj csak ide… Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz.

– Vagyis mindig – jegyezte meg a lámpagyújtogató.

Mert lehet valaki egyszerre hűséges is meg lusta is.

– A te bolygód – folytatta a kis herceg – olyan kicsi, hogy három lépéssel körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz járni… és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod.

– Ezzel nem sokra megyek – felelte a lámpagyújtogató. – Világéletemben egyet szerettem: aludni.

– Öreg hiba – mondta a kis herceg.

– Öreg hiba – mondta a lámpagyújtogató. – Jó napot!

És eloltotta a lámpáját.

„Ezt – gondolta a kis herceg, ahogy továbbment -, ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törődik, nem saját magával.”

És sajnálkozva sóhajtott egyet.

„Ő az egyetlen – folytatta gondolatait -, akivel meg tudnék barátkozni. Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten…”

Magának sem merte bevallani, hogy legkivált a napi ezernégyszáznegyven napnyugtájáért sajnálja ezt az áldott bolygót.

15.

A hatodik bolygó tízszerte nagyobb volt. Egy öregúr lakott rajta, és óriási könyveket írt.

– Hohó! Itt egy kutató! – kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.

A kis herceg leült az íróasztal szélére. Egy kicsit lihegett. Annyit utazott már!

– Honnét jössz? – kérdezte tőle az öregúr.

– Mi ez a nagy könyv? – kérdezte a kis herceg. – Mit csinál itt uraságod?

– Geográfus vagyok – felelte az öregúr.

– Mi az, hogy geográfus?

– Tudós, aki tudja, hol vannak a tengerek, folyamok, városok, hegyek és sivatagok.

– Ó, ez nagyon érdekes – mondta a kis herceg. – Végre egy igazi mesterség!

Körülpillantott a geográfus bolygóján. Ilyen fölséges bolygót még sosem látott.

– Hát ez nagyon szép – mondta. – Óceánok is vannak rajta?

– Azt én nem tudhatom – felelte a geográfus.

– Ó! – mondta a kis herceg csalódottan. – És hegységek?

– Azt én nem tudhatom – ismételte a geográfus.

– És városok és folyamok és sivatagok?

– Azt szintén nem tudhatom – felelte a geográfus.

– De ha egyszer geográfus!

– Az igaz – felelte a földrajztudós -, viszont nem vagyok kutató. Kutatóim, sajnos, egyáltalán nincsenek. Hogy jönne egy földrajztudós ahhoz, hogy elinduljon, és számba vegye a városokat és folyamokat, hegységeket és tengereket, óceánokat és sivatagokat? A geográfus sokkal fontosabb ember annál, semhogy ide-oda kószáljon a világban. Ül a dolgozószobájában, és fogadja a kutatókat. Kikérdezi őket, és lejegyzi emlékeiket. Aztán ha valamelyiknek az emlékeit érdekesnek találja, vizsgálatot indíttat az illető kutató erkölcsi megbízhatóságát illetőleg.

– Hát azt meg miért?

– Azért, mert ha egy kutató hazudnék, annak végzetes következményei lennének a földrajzkönyvekben. Valamint annak is, ha egy kutató többet innék a kelleténél.

– Miért? – érdeklődött tovább a kis herceg.

– Mert aki részeg, az duplán lát. Így a földrajztudós két hegyet tüntetne föl ott, ahol a valóságban csak egy van.

– Ismerek valakit – mondta a kis herceg -, akiből nagyon rossz kutató lenne.

– Lehet. Nos, ha a kutató erkölcsisége kifogástalannak bizonyul, következik fölfedezésének a megvizsgálása.

– Elmennek megnézni?

– Nem, nem. Az túl bonyodalmas lenne. Hanem fölszólítják a kutatót, hogy szolgáltasson bizonyítékokat. Ha például egy nagy hegy fölfedezéséről van szó, megkívánják tőle, hogy mutatóba szép, nagy köveket hozzon belőle.

Hirtelen izgalom vett erőt a geográfuson.

– De te, te nagyon messziről jöttél! Te kutató vagy! Írd le nekem a bolygódat!

Azzal fölütötte lajstromkönyvét, és hegyezni kezdte a ceruzáját.

A kutatók elbeszéléseit ugyanis először ceruzával jegyzik le. Megvárják, míg bizonyítékokat szolgáltat, és csak akkor következik a tintával való lejegyzés.

– Nos? – kérdezte a tudós.

– Ó! – mondta a kis herceg. – Az én bolygóm egészen apró, nincs rajta semmi különös. Van három vulkánom; kettő működik, egy kialudt. Bár sosem lehet tudni.

– Sosem lehet tudni – mondta a geográfus.

– Egy virágom is van.

– A virágokat nem jegyezzük föl – mondta a geográfus.

– Miért nem? Hiszen az a legszebb rajta!

– Mert a virágok múlékonyak.

– Mit jelent az, hogy „múlékony”?

– A földrajzkönyvek – mondta a földrajztudós – a világ legértékesebb könyvei. Nem avulnak el soha. Fölöttébb ritkán fordul elő, hogy egy hegy megváltoztassa a helyét. Fölöttébb ritka dolog az is, hogy egy óceánnak kiapadjon a vize. Mi csak örök dolgokat írunk le.

– De a kialudt vulkán egyszer csak működni kezdhet – szólt közbe a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „múlékony”?

– Számunkra teljességgel mindegy, hogy egy vulkán kialudt-e, vagy működik – felelte a geográfus. – Nekünk csak a hegy számít. Az pedig nem változik.

– De mit jelent az, hogy „múlékony”? – makacskodott a kis herceg, mert ha egyszer föltett egy kérdést, nem tágított tőle soha többet.

– Azt jelenti, hogy előbb-utóbb megsemmisül.

– Az én virágom előbb-utóbb megsemmisül?

– Úgy bizony.

„Múlékony a virágom – gondolta a kis herceg -, s mindössze négy tüskéje van, hogy a világtól védekezzék! És én magára hagytam otthon!”

Most érzett először valami lelkifurdalás-félét. De nyomban összeszedte magát.

– Mit tanácsol uraságod? – kérdezte. – Milyen bolygót látogassak meg!

– A Földet – felelte a földrajztudós. – Jó híre van…

A kis herceg útra kelt, de közben egyre a virágjára gondolt.

16.

A hetedik bolygó tehát a Föld volt.

Ez a Föld nem akármilyen bolygó ám! Van rajta száztizenegy király (beleszámítva természetesen a néger királyokat is), hétezer geográfus, kilencszázezer üzletember, hét és fél millió részeges, háromszáztizenegymillió hiú, vagyis körülbelül kétmilliárd fölnőtt.

Hogy valami fogalmunk legyen a Föld nagyságáról, gondoljuk meg, hogy az elektromosság fölfedezése előtt a hat kontinensen egész hadseregnyi lámpagyújtogatót kellett alkalmazni, szám szerint négyszázhetvenkétezer-ötszáztizenegyet.

Kissé távolabbról nézve mindez pompás látványt nyújtott. A hadmozdulatok éppolyan szabályozottan folytak, mint egy balett mozgása egy opera színpadán. Kezdték az új-zélandi és az ausztráliai lámpagyújtogatók. Meggyújtották a lampionjaikat, aztán aludni mentek. Utána beléptek a táncba a kínai meg a szibériai lámpagyújtogatók; majd ők is eltűntek a kulisszák mögött. Most került sor az oroszországi és indiai lámpagyújtogatókra. Utánuk az európaiakra és az afrikaiakra. Aztán a dél-amerikaiakra. Aztán az észak-amerikaiakra. És sosem vétették el színre lépésük rendjét. Nagyszerű volt!

Mindössze két lámpagyújtogató élt henyén és nemtörődöm módra: az Északi-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója, valamint kartársa, a Déli-sark egyetlen lámpájáé. Ők évente csupán kétszer dolgoztak.

17.

Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen szavahihető, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félő, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik. Az emberek ugyanis igen-igen kevéske helyet foglalnak el a Földön. Ha a Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna, olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére.

A fölnőttek ezt persze nem hinnék el. Ők igen nagy helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani őket: tessék, számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne vesztegessétek az időtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek nekem.

A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan meglepődött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt, elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult előtte egy holdszínű gyűrű.

– Jó éjszakát! – mondta a kis herceg, csak úgy találomra.

– Jó éjszakát! – felelte a kígyó.

– Melyik bolygóra estem? – kérdezte a kis herceg.

– A Földre, Afrikában – felelte a kígyó.

– Ó… Hát senki sincs a Földön?

– Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy – mondta a kígyó.

A kis herceg leült egy kőre, és szemét az égre emelte.

– Nem tudom – mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét. Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk… De milyen messze van!

– Szép csillag – mondta a kígyó. – Mit keresel itt?

– Nézeteltérésem támadt egy virággal – mondta a kis herceg.

– Hajaj! – mondta a kígyó.

És sokáig hallgattak.

– Hol vannak az emberek? – kérdezte később a kis herceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.

A kis herceg hosszasan szemügyre vette.

– Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam…

– De bármilyen király ujjánál hatalmasabb – mondta a kígyó.

A kis herceg elmosolyodott.

– Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs… utazni se tudsz.

– De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én – mondta a kígyó.

Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.

– Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik – mondta. – Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél.

A kis herceg nem felelt.

– Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én…

– Ó! – mondta a kis herceg. – Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?

– Valamennyit megfejtem – mondta a kígyó.

És hallgattak utána tovább.

18.

A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal.

– Jó napot! – mondta a kis herceg.

– Jó napot! – mondta a virág.

– Hol vannak az emberek? – kérdezte udvariasan a kis herceg.

A virág látott egyszer egy bandukoló karavánt.

– Az emberek? Van belőlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelőtt láttam őket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.

– Viszontlátásra – mondta a kis herceg.

– Viszontlátásra – mondta a virág.

19.

A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. „Egy ekkora hegyről – gondolta – egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert.” De nem látott egyebet, mint tűhegyes sziklacsúcsokat.

– Jó napot! – mondta találomra.

– Jó napot!… Jó napot!… Jó napot!… – válaszolta a visszhang.

– Ki vagy? – kérdezte a kis herceg.

– Ki vagy… ki vagy… ki vagy… – felelte a visszhang.

– Légy a barátom, olyan egyedül vagyok – mondta.

– Egyedül vagyok… egyedül vagyok… egyedül vagyok – felelte a visszhang.

„Milyen furcsa bolygó! – gondolta a kis herceg. – Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelőtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik… Nekem otthon volt egy virágom: mindig ő kezdte a beszélgetést…”

20.

Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.

És az utak mind az emberekhez vezetnek.

– Jó napot! – mondta.

Virágzó rózsakert előtt állt.

– Jó napot! – mondták a rózsák.

A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.

– Kik vagytok? – kérdezte meghökkenten.

– Rózsák vagyunk – felelték a rózsák.

– Ó! – mondta a kis herceg.

És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!

„Hogy bosszankodnék, ha látná! – gondolta. – Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen…”

És utána még ezt gondolta: „Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg…”

Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.

21.

Akkor jelent meg a róka.

– Jó napot! – mondta a róka.

– Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

– Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

– Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

– Én vagyok a róka – mondta a róka.

– Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

– Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

– Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

– Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

– Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

– Kapcsolatokat teremteni?

– Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

– Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

– Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

– Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

– Egy másik bolygón?

– Igen.

– Vannak azon a bolygón vadászok?

– Nincsenek.

– Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

– Nincsenek.

– Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

– Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

– Kész örömest – mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

– Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

Másnap visszajött a kis herceg.

– Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

– Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

– Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

– Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

– Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

– Igaz, igaz – mondta a róka.

– Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

– Igaz, igaz – mondta a róka.

– Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

– De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

– Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

– Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

– Isten veled – mondta.

– Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

– Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

22.

– Jó napot! – mondta a kis herceg.

– Jó napot! – mondta a váltóőr.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte a kis herceg.

– Rostálom az utasokat, ezresével – mondta a váltóőr. – Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik őket, hol meg balra.

És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgő robajjal a váltóházat.

– De sürgős nekik – mondta a kis herceg. – Mit keresnek?

– Azt maga a mozdonyvezető se tudja – mondta a váltóőr.

Ellenkező irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.

– Máris visszajöttek? – kérdezte a kis herceg.

– Ezek nem ugyanazok – mondta a váltóőr. – Ez egy ellenvonat.

– Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?

– Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van – mondta a váltóőr.

Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.

– Ezek az első vonatnak az utasait üldözik? – kérdezte a kis herceg.

– Egyáltalán nem üldöznek semmit – mondta a váltóőr. – Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.

– Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek – mondta a kis herceg. – Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak…

– Könnyű nekik – mondta a váltóőr.

23.

– Jó napot! – mondta a kis herceg.

– Jó napot! – mondta a kereskedő.

Ez a kereskedő szomjúságoltó labdacsokat árult. Aki hetente egyet bevesz, az többé nem is kíván inni.

– Hát ezt meg minek árulod? – kérdezte a kis herceg.

– Rengeteg időt lehet megtakarítani vele – felelte a kereskedő. – A tudósok kiszámították: heti ötvenhárom percet!

– És mit csinál az ember azzal az ötvenhárom perccel?

– Amit akar…

„Én – gondolta a kis herceg -, ha nekem ötvenhárom fölösleges percem volna, szépen elindulnék egy forrás felé…”

24.

A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam.

– Kétségkívül szépek az emlékeid – mondtam a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé!

– Barátom, a róka azt mondta…

– Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát!

– Miért?

– Mert rövidesen szomjan halunk…

Nem értette az okoskodásomat, azt mondta:

– Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom…

„Képtelen fölfogni a veszélyt – gondoltam. – Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel…”

Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:

– Én is szomjas vagyok… Keressünk egy kutat…

Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.

Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.

– Azt mondtad, te is szomjas vagy? – kérdeztem.

De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

– Néha a szívnek is jó a víz…

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

– A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

– A sivatag is szép – tette hozzá.

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

– Az teszi széppé a sivatagot – mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt…

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

– Igen – mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

– Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal – mondta a kis herceg.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

25.

– Az emberek – mondta a kis herceg – gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

Aztán még hozzátette:

– Nem éri meg…

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút.

Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

– Nem furcsa? – mondta a kis herceg. – Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

– Hallod? – mondta a kis herceg. – Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

– Hagyd, majd én – mondtam. – Neked ez túl nehéz.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

– Éppen erre a vízre szomjazom – mondta a kis herceg. – Adj innom…

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

– Nálatok – mondta a kis herceg – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

– Nem találják meg – mondtam.

– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

– Minden bizonnyal – feleltem.

– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

– Meg kell tartanod, amit ígértél – mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

– Mit ígértem?

– Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

– Ó, a majomkenyérfáid! – mondta. – Mint a káposztafejek…

– Ugyan!

Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

– A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

És megint nevetett.

– Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

– Semmi hiba – mondta. – A gyerekek megértik.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

– Neked valami titkos terved van…

Nem felelt. Azt mondta:

– Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

Majd némi szünet után:

– Egészen közel ide…

Elpirult.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság. Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:

– Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

A kis herceg újra elpirult.

Én pedig habozva hozzátettem:

– Csak nem az évforduló miatt?

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

– Ó – mondtam neki -, attól félek…

Azt felelte:

– Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

26.

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

– Hát nem emlékszel rá? – mondta. – Nem egészen itt volt!

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

– Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

– …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

– Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

– Most pedig menj el – mondta a kis herceg. – Le akarok jönni innét!

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

– Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.

De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

– Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

– Honnan tudod?

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

– Én is hazamegyek ma… – És szomorkásan hozzátette: – De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

– Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

Szomorúan elmosolyodott.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

– Kedves kis barátom, te féltél…

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

– Este sokkal jobban fogok félni…

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

– Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet…

De ő azt mondta:

– Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam…

– Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese…

Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:

– Ami fontos, azt nem lehet látni…

– Persze…

– A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.

– Persze…

– És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt… Emlékszel?… Nagyon jó volt.

– Persze…

– Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.

Megint nevetett.

– Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!

– Éppen ez lesz az ajándékom… olyasforma, mint a víz…

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak…

– Hogyhogy?

– Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!

És megint nevetett.

– S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből… És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: „Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!” Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz…

És nevetett újra.

– Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem…

És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.

– Ma éjszaka… tudod… ne gyere el.

– Nem hagylak magadra.

– Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna… egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd… Nem éri meg…

– Nem hagylak magadra.

Ő szemlátomást gondterhelt volt.

– Azért mondom… a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon… A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak…

– Nem hagylak magadra.

De valami megnyugtatta.

– Igaz, második marásra már nem marad mérgük…

Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkel menetelt. Csak ennyit mondott:

– Ó, hát itt vagy…

És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.

– Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz…

Én csak hallgattam.

– Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.

Hallgattam.

– Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?…

Hallgattam.

Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra összeszedte magát.

– Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.

Hallgattam.

– Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom…

És most már ő is elhallgatott, mert sírt…

– Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.

De leült, mert fél.

Aztán azt mondta:

– Tudod… a virágom… felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék…

Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.

– Hát igen – mondta. – Ennyi az egész.

Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.

Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.

27.

És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: „Azért, mert nagyon fáradt vagyok…”

Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz… mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz… És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna…

De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: „Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot…”

Egyszer azt gondolom: „Nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárányára…” Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek.

Másszor meg ezt gondolom: „Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány…” És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak.

Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem…

Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden…

És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!

Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött…

Antoine de Saint-Exupéry

Könyv lapozva:

A kis herceg

Filmváltozat:

A kis herceg: 1990

A kis herceg 2015

Keresgettem karácsonyi filmek között. Fura de magyar filmek között csak egyet találtam.
Ezt követően válogatás során pár klasszikust is betettem, mivel nincs karácsony Kevin nélkül.
Mindenkinek kellemes szórakozást a filmezéshez!

Grincs (2000)

Grincs (2018)

Polar express (2004)

Karácsonyi Ének (kattints ide)

Mi a manó (2003)

Télapú (1994)

Télapú 2 (2002) veszélyben a karácsony

Télapú 3 (2003) A szánbítorló

Reszkessetek betörők (1990)

A születés (Jézus születésének története) 2005

Könyv lapozva:

Az arany ember

Ha nem szeretsz olvasni:

Filmváltozat:

Az aranyember (1936):

Az aranyember (1968):