– Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyan­olyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

– Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hall­gat­ni is. Mert ő az én rózsám.

A könyvben ez állt: “Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccan­ni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.” Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat.

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

– Miért kellene félni egy kalaptól? – válaszolták. Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni